Márk erre csak szélesen elvigyorodott, aztán bizonytalan léptekkel megindult a kijárat felé. András utána ment — nyilván azért, hogy kikísérje, lecsillapítsa, elsimítsa a dolgot, ahogy máskor is szokta. Anna pedig ott maradt egyedül a feldúlt lakásban. Lassan leereszkedett a padlóra, és mozdulatlanul ült, üres tekintettel meredve maga elé.
Amikor András végül visszajött, Anna még egyszer erőt vett magán. Nem kiabált, nem vádaskodott, igyekezett higgadt maradni. Elmondta neki lépésről lépésre, mi történt valójában. A férje azonban csak fáradtan intett egyet.
— Elég legyen, Anna. Kimerültem. Márk a bátyám. Nem rosszindulatból csinálta. Egyszerűen nehéz időszakon megy keresztül.
Persze. Neki nehéz. Annának talán könnyű?
Abban a pillanatban valami megváltozott benne. Nem összetört, inkább mintha átkattant volna benne egy rejtett kapcsoló. Felállt, egyenesen András szemébe nézett, és csendesen, mégis metsző tisztasággal megkérdezte:
— Ha nekem nem hiszel, akkor egyáltalán miért vagyok melletted?
András egy másodpercre elbizonytalanodott. Aztán összehúzta a szemöldökét.
— Ne kezdd, kérlek. Nincs ehhez erőm.
— Azt hiszed, nekem van? — Anna hangja megbicsaklott, de rögtön fegyelmezte magát. — András, a bátyád betörte az ablakot! El akarta vinni a pénzünket! Miért őt próbálod mentegetni, és nem engem védesz?
— Mert te mindent felfújsz! — robbant ki belőle a kiáltás. — Márk nem tört be semmilyen ablakot!
— Az öklével csapott a keretre, miután rázártam az ajtót! Nézd meg! Ott vannak az üvegdarabok!
András elhallgatott. A padlón csillogó szilánkokra nézett, aztán Annára, majd ismét a törött üvegre. Végül csak legyintett.
— Később megbeszéljük. Most gondolkodnom kell.
Azzal fogta a kabátját, és elment. Egyszerűen kilépett az ajtón, magára hagyva Annát a betört ablakkal, a megrongált zárral és azzal a fullasztó, nehéz csomóval, amely egyre szorosabban ült a mellkasán.
Anna ezután csak ült és várt. Hogy mire, azt maga sem tudta pontosan. Talán arra, hogy András visszatérjen, átölelje, és kimondja: tévedtem, bocsáss meg. Vagy arra, hogy Márk telefonáljon, és végre bevallja, mi történt. Esetleg arra, hogy az egész rémálomszerű jelenet szertefoszoljon.
Ehelyett azonban az ajtó hirtelen kivágódott, és Erzsébet viharzott be a lakásba.
— Mi történt itt, fiam? Miért van feltörve a zár, és mitől tört be az üveg? Csak nem ez a neveletlen nő rendezett itt ilyen cirkuszt?! — harsogta, miközben Annára még egy pillantást sem vesztegetett.
Mögötte András lépett be. Sötét arccal, némán. Tehát az anyjához ment. Hát persze. Ki máshoz is fordult volna?
— Erzsébet, én nem… — próbált megszólalni Anna, de az anyósa azonnal belé fojtotta a szót.
— Hallgass! Mindent tudok! Judit elmondta, hogy kidobtad Márkot, megaláztad őt! A férjed tulajdon bátyját nem engedted be a saját otthonába!
— Részeg volt, és pénzt követelt tőlem! — szakadt ki Annából.
— Akkor adtál volna neki! A család az család! — Erzsébet egy lépéssel közelebb lépett, és Anna most már tisztán látta az arcát: a sértettséggel kevert önigazult felháborodás teljesen eltorzította a vonásait. — Felfogod te, mit művelsz? Szétszeded ezt a családot! Elszakítod tőlünk Andrást!
Anna a férjére nézett. András a fal mellett állt, karját összefonva, és kerülte a tekintetét.
— András — szólította meg halkan Anna. — Mondd el neki az igazat. Mondd el, mi történt.
Csend ereszkedett közéjük. Egy pillanat. Aztán még egy. Majd egy harmadik.
Végül András megszólalt, de közben a padlót nézte.
— Anya, ne csináld. Majd mi elintézzük.
Nem állt ki mellette. Nem cáfolta meg az anyját. Nem mondta ki az igazságot. Egyszerűen kihátrált az egészből.
Erzsébet gúnyosan felhorkant.
— Elintézitek? Látom, milyen szépen intézitek! — körbemutatott a szobában. — Romhalmazt csinált a lakásból! És miért? Mert elviselhetetlen a természete! Én már az elején megmondtam Andrásnak: ne vedd el ezt a nőt, csak bajod lesz vele. De ő persze nem hallgatott rám!
Anna mozdulatlanul állt, és érezte, ahogy belül lassan emelkedni kezd benne valami. Forró volt, éles, de nem puszta düh. Több annál. Felismerés. A pillanat, amikor az ember hirtelen mindent tisztán lát. Hogy ez mindig így lesz. Bármi történik, a végén őt teszik felelőssé. Mert így egyszerűbb. Mert Erzsébet eldöntötte, András pedig soha nem mer vele szembeszállni.
— Tudja, Erzsébet — szólalt meg végül Anna csendesen, és a hangjában valami új, keményebb árnyalat jelent meg —, elegem van abból, hogy folyton nekem kell magyarázkodnom.
Az anyósa összevonta a szemöldökét.
— Miféle hang ez? Így beszélsz a férjed anyjával?
— Úgy beszélek, ahogy itt megtanítottak rá — Anna kihúzta magát. — Betoppan a lakásomba, vádaskodik, de eszébe sem jut meghallgatni. A fia pedig ott áll, és hallgat. Márk betörte az ablakot, pénzt akart kicsikarni belőlem, és mégis én vagyok a hibás. Mindig én.
— Anna, elég — szólalt meg András. — Ne rontsd tovább a helyzetet.