— Mi történt itt, fiam? Miért lóg a zár, és ki verte be az ablakot? Csak nem ez a neveletlen nő rendezett megint cirkuszt? — sivított fel az anyja.
— Te hálátlan teremtés! Te semmirevaló! — Erzsébet szinte berobbant az előszobába, mintha vihart hozott volna magával; útjából mindent félresodort. Éles, metsző hangja betöltötte a szűk teret. — Én megmondtam! Előre megmondtam, hogy ebből baj lesz!
De álljunk meg egy pillanatra. Honnan szakadt rájuk ez a düh? Mi vezetett odáig, hogy az anyós ismét váddal és ítélettel rontson be az életükbe?
Az egész valamivel korábban kezdődött.
Anna a nappali közepén állt, mozdulatlanul, és a padlóra hullott üvegdarabokat nézte. Nagy, éles szilánkok, apró csillogó morzsák borították a parkettát, akár megfagyott könnyek. Az ablak helyén sötét, tátongó nyílás maradt, azon át pedig könyörtelen októberi huzat söpört végig a szobán.
A függöny újra meg újra nekicsapódott a keretnek, tompán verdesve. A bejárati ajtónál a zár féloldalasan csüngött, egyetlen csavar tartotta még a helyén. Ránézésre is világos volt: valaki erővel próbálta feltépni, durván, türelmetlenül, mindenféle óvatosság nélkül.
Anna nem sírt. A könnyei már reggel elfogytak, amikor András úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak. Most már csak valami súlyos, nyirkos üresség maradt benne, mintha vizes homokkal töltötték volna meg a mellkasát.
Néhány perc múlva Erzsébet valószínűleg éppen így kezdi majd: „Mi történt itt, fiam? Ki tette tönkre a zárat? Ki verte be az üveget? Csak nem ez a neveletlen nő csinálta a balhét?” Anna azonban akkor még nem sejthette, hogy az anyósa már úton van, és az öreg Ladáját hajtva siet feléjük.
Azt sem tudta, hogy a szomszédban lakó Judit, a ház hivatásos hírmondója, már fel is hívta Erzsébetet. A felháborodástól szinte levegő után kapkodva adta elő:
— Náluk valami borzasztó zajlik! Csattanás, kiabálás, üvegcsörömpölés! Biztos megint a menyed kezdte a jelenetet!
Anna lassan leereszkedett a kanapéra. Arra a kanapéra, amelyet öt évvel korábban még Andrással együtt választottak ki, nevetve, terveket szövögetve. Akkoriban úgy hitte, minden rendben lesz köztük. András akkor még úgy nézett rá, mintha rajta kívül senki más nem létezne a világon. És most?
Tenyerét végighúzta az arcán. A bőre még mindig sajgott azon a helyen, ahol a férje… Nem, nem ütötte meg. Nem igazán. Csak félrelökte, amikor Anna az ajtó elé állt, hogy visszatartsa.
— Menj az utamból, Anna! Elegem van az egészből! — förmedt rá akkor András, és a tekintetében valami idegen csillant. Kimerültség volt? Düh? Vagy már egyszerű közöny? Anna nem tudta megfejteni.
— Nem az én hibám… — mondta alig hallhatóan az üres szobának. — Én tényleg nem akartam ezt…
Csakhogy nem volt ott senki, aki meghallgassa. Az ablakot nem ő zúzta be. A zárat sem ő tette tönkre. Mindent Márk csinált, András bátyja, aki két órával korábban részegen, véreres szemmel tört be hozzájuk, és pénzt követelt. „Csak gyorsan adj kölcsön valamennyit” — hajtogatta.
Anna nemet mondott. Nem volt miből adniuk, ráadásul András korábban kifejezetten megtiltotta, hogy akár egyetlen forintot is Márk kezébe nyomjanak azután, hogy a férfi elitta a félretett pénzüket. Márk erre tombolni kezdett. Üvöltött, szitkozódott, a legocsmányabb szavakkal alázta Annát.
Aztán a táskájáért kapott. Abban volt a tizenkétezer forint, amelyet ételre és a számlákra tettek félre. Anna nem engedte el. Márk meglökte, ő pedig elvesztette az egyensúlyát, és a dohányzóasztal mellé esett; a könyöke fájdalmasan nekicsapódott a kemény lapnak. A művirágokkal teli váza legurult, majd csörömpölve darabokra tört a padlón.
Utána minden összemosódott. András a vártnál hamarabb érkezett haza, mert a főnöke előbb elengedte a munkahelyéről. Belépett, és ezt látta: a részeg bátyját, a földön ülő feleségét, a szerteszét heverő cserepeket. De ahelyett, hogy megpróbálta volna megérteni, mi történt, azonnal Annára támadt.
— Már megint kiprovokáltad belőle?! Nem bírtál volna egyszer normális hangon beszélni vele?
Márk természetesen rögtön felvette a sértett, megbántott áldozat szerepét.
— Andriskám, öcsém, ki akart hajítani! Azt mondta, nincs itt keresnivalóm! A saját bátyádat tenné az utcára!
Anna próbált magyarázkodni. El akarta mondani, hogyan kezdődött az egész, hogyan rángatta Márk a táskáját, hogyan lökte fel. András azonban nem figyelt rá. Mindig mellette állt — egészen addig, amíg nem a saját családja került szóba. Az anyja. A bátyja. Olyankor Anna egy pillanat alatt kívülállóvá vált.
— Te mindig az én családom ellen fordulsz! — csattant fel András, és a hangjában annyi régóta gyűlő keserűség volt, hogy Anna szinte levegőt sem kapott. — Anyámnak igaza van. Te csak magadra gondolsz!