Aztán megcsörrent a telefonom. Eszter volt az.
– Anya, te teljesen megőrültél? Apa autó nélkül maradt. Azt mondja, te intézted el a banknál. Igaz ez?
– Igaz, kislányom.
– De hát ő az apám! Most is sír.
– Eszter, én nagyon szeretlek. De ezt a témát most lezárjuk. Neked ő életed végéig az apád marad. Nekem viszont már nem a férjem. Az én elszámolásom az enyém, az övé pedig az övé.
A vonal túlsó végén hosszú csend lett. Végül halkan megszólalt:
– Olyan vagy, mintha kicseréltek volna.
– Nem cseréltek ki, Eszter. Csak végre önmagam lettem. Harminckét év után először.
És letettem.
A puska elsült. Másodszor is. Őszintén szólva akkor még nem tudtam, örülnöm kellene-e ennek, mert a saját lányom szipogott a telefonban.
Eltelt egy év.
Istvánról csak innen-onnan hallottam híreket. Leginkább Eszteren keresztül, mert azért felhívott néha, bár október óta már nem azt mondta, hogy „apa”, hanem csak annyit: „ő”.
A Toyotát már márciusban elvitte a bank. Nikolett nem volt hajlandó kezességet vállalni érte; azt mondta, nem azért jött össze vele, hogy az adósságait fizesse. Össze sem házasodtak végül. Nikolett külvárosi, bérelt garzonjában éltek, és ahogy Eszter mesélte, hónapról hónapra nyomorúságosabb lett az életük.
Augusztusban aztán Nikolett kitette.
Egy szerda este történt. Eszter sírva hívott.
– Anya, engem hívogat. Azt mondja, nincs hová mennie. Lakása nincs, kocsija nincs, Nikolett kirakta a táskáit az ajtó elé. Azt mondta neki, hogy nem bír tovább együtt élni egy adósságokkal teli emberrel.
Épp a konyhában ültem, krumplit hámoztam. Egyetlen adaghoz. Mostanában mindent egy személyre főzök; kevesebb krumpli fogy, és semmi nem romlik rám.
– Anya, figyelsz rám?
– Figyelek.
– Vissza akar jönni. Azt mondja, legalább átmenetileg.
Lenéztem a tálban heverő krumplikra. A késre. A saját kezemre, amely a kést tartotta. Nem remegett.
– Eszter, kérlek, mondd meg neki, hogy én már nem tudok együtt élni egy nyugdíjassal.
– Anya!
– Ezek az ő szavai, Eszter. Nem az enyémek. Ő mondta így.
Megint elhallgatott. Sokáig nem szólt semmit, aztán kibökte:
– Nagyon kegyetlen lettél.
– Lehet.
– Látnod kellene. Régi kabát van rajta, a kezében egy szatyor a holmijaival. Úgy néz ki, mint egy hajléktalan.
– Én harminckét éven át láttam őt, Eszter. Mindenféle állapotában. Elegáns öltönyben is, kinyúlt melegítőben is. Most már az én időm jött el arra, hogy éljek, és ne azt nézzem, hogyan áll valaki egy zacskóval a kezében.
Erre rám csapta a telefont.
Én pedig befejeztem a krumplihámozást. Feltettem főni. Aztán bekapcsoltam a tévét, olyan hangosan, ahogy már nagyon régen nem mertem, mert István mindig utálta a zajt.
Valami sorozat ment benne. Nem is néztem igazán. Csak hallgattam, ahogy idegen hangok betöltik a lakást. Az én lakásomat. Az egészet, faltól falig, szegélyléctől szegélylécig az enyémet.
Körülbelül két órával később a telefonom magától táncolni kezdett az asztalon, némán rezegve. István száma villogott a kijelzőn. Néztem, ahogy a készülék apránként az asztal széle felé araszol. Első hívás. Második. Harmadik.
Nem vettem fel.
Negyedszer sem. Ötödször sem. Hatodszor sem. Éjfélig hatszor próbálkozott. Megszámoltam; régi könyvelői reflex.
Másnap Eszter üzenetet küldött: „Nálunk alszik. Csak ideiglenesen.” Azt válaszoltam: „Rendben, kincsem, vigyázz magadra.” Ennyi volt.
Azóta erről nem beszélünk. Eszter hűvös velem, de hát mégiscsak a lányom. Azt mondja, én tettem tönkre a családot. Én meg azt felelem, hogy a családot az törte össze, aki egy szombati napon elment, és két fasírtot hagyott maga után az asztalon. Ebben nem jutunk közös nevezőre.
Úgy hallottam, István végül éjjeliőr lett egy építkezésen. Valami felvonulási bódéban lakik. Nikolett közben férjhez ment máshoz, állítólag egy autószalon igazgatójához; az Instagramra mindent kipakol, csillogást, virágot, vacsorát.
Én pedig reggelente teát iszom a nefelejcses bögrémből. Egy adag ételt készítek. Vettem magamnak egy új köntöst is. Nem kéket, hanem zöldet, nagy gombokkal. Én választottam ki az üzletben, én próbáltam fel a tükör előtt.
A tükörből egy ötvennégy éves nő nézett vissza rám. Őszülő halánték, szemüveg, fáradt, de egyenes tekintet. Nem nyugdíjas. Csak egy nő, aki végre nem tartozik senkinek semmivel.
Hát ezért fordulok most hozzátok, lányok.
Eszter alig áll szóba velem. A szomszéd, Ilona néni tegnap a liftben azt mondta: „Mária, ugyan már, bocsáss meg neki, férfi, a férfiaknál előfordul az ilyesmi.” A munkahelyemen az egyik könyvelőnő sóhajtozva jegyezte meg: „Mária, de hát mi lesz a lányoddal, szegény kétfelé szakad.” A saját nővérem Szegedről telefonált: „Marikám, mégiscsak fedél nélkül maradt, legalább télire fogadd be.”
Én viszont nem fogadom be.
Túl messzire mentem akkor a bankkal és a kezességgel? Vagy pontosan azt tettem, amit kellett harminckét év mosás, két fasírt és a „nyugdíjas” után?
Ti mit tennétek a helyemben, lányok? Visszaengednétek azt a férjet, akit egy évvel korábban egy szemeteszsákkal kísértetek ki az életetekből?