– Akkor elviszik az autót?
– Igen. Vissza fogják venni.
Az ablak felé fordultam. Odakint latyakos hó hullott, rácsapódott a párkány fölötti kis előtetőre, aztán szinte azonnal vízzé olvadt. Eszembe jutott Nikolett a fehér kabátjában. Elképzeltem, mennyire szerethet abban a Toyotában feszíteni. Aztán arra gondoltam, hogy István engem összesen kétszer vitt vele: egyszer a rendelőintézetbe, egyszer pedig anyám sírjához.
– Írjuk meg azt a levelet – mondtam.
Katalin pedig megírta.
Este, amikor hazaértem, teát főztem. Nem neki, nem kettőnknek, nem úgy, ahogy évtizedeken át megszokásból tettem. Csak magamnak. Elővettem a kis nefelejcses bögrémet, azt, amelyet ő mindig lenézően kerülgetett, és leültem vele az ablak mellé.
A lakásban csend volt. A köntösöm ott lógott a fogason. Senki nem gúnyolta, senki nem nevezte „kanapéra való rongynak”.
Akkor értettem meg először igazán: egyedül lenni nem is annyira félelmetes. Az volt az ijesztő, hogy harminckét éven át két fasírtot sütöttem, miközben szeretetből, figyelemből, megbecsülésből mindig csak egy fél adag jutott.
Kis idő múlva megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
– Maga meg mit művelt, vén boszorkány?! – visított bele Nikolett.
Eltartottam a készüléket a fülemtől. Pont olyan óvatos mozdulattal, ahogy egy könyvelő félretol egy hibás kimutatást.
– Kisasszony, volna egy kérésem – feleltem nyugodtan. – A jövőben kizárólag az ügyvédemen keresztül keressen. Katalin elérhetőségét szívesen bediktálom.
Azzal bontottam a vonalat.
Az első puska eldördült.
A tárgyalást februárra tűzték ki.
István abban az egyetlen öltönyében jelent meg, amely még megvolt neki. Sötétkék volt, ugyanaz, amit négy évvel korábban Eszter esküvőjén viselt. Csakhogy azóta szűk lett rá. A zakó a hasán már nem ért össze.
Nikolett nem jött el. Később tudtam meg, hogy azon a napon már vele is veszekedett.
Én egyszerű szoknyát vettem fel és fehér blúzt. Köntöst természetesen nem. István rám nézett, és mintha egy pillanatra zavarba jött volna. Valószínűleg arra számított, hogy majd egy megtört, öregedő asszonyt lát. Ehelyett ott ült vele szemben egy nő, aki harminckét éven át mások számláit, kiadásait, életét tartotta rendben, és most először a saját ügyeit jött elszámoltatni.
Katalin nagyjából húsz percig beszélt. Higgadtan, pontosan, minden állítás mögé papírt téve. Házassági irat: egy. Tulajdoni és banki kimutatás: kettő. Számlák: egy vaskos dosszié, háromszáztizennyolc oldal. Átutalási bizonylatok: még egy mappa.
Közben Istvánt figyeltem. Hol kipirult, hol elsápadt. Egyszer még a zsebéhez is kapott, mintha validolt keresne, aztán nem talált semmit. Persze hogy nem. A tablettát mindig én tettem be neki.
A bíró végighallgatta Katalint, majd a szemüvege fölött Istvánra nézett.
– Alperes, kíván érdemben nyilatkozni? Van ellenvetése?
– Hát… ez közösen szerzett vagyon volt…
– Milyen forrásból vásárolták az ingatlant?
– Közös pénzből.
– Az iratok között szerepel az öröklési igazolás és a bankszámlakivonat. Az örökhagyó után tízmillió-nyolcszázezer forint érkezett a felperes számlájára kétezer-hétben. A lakást kétezer-nyolcban vásárolták meg ugyanennyiért. Mivel tudja igazolni, hogy ön is hozzájárult a vételárhoz?
István nem felelt.
– Tehát nincs bizonyítéka?
– Nincs.
Megnyertük a pert. Teljes egészében. A lakás az enyém lett. Emellett megítélték nekem a felújításokra költött összegek egy részét is, amelyeket a saját kártyámról fizettem: további kétmillió-négyszázezer forintot, amit Istvánnak hat hónapon belül kellett rendeznie.
Ő lépett ki elsőként a tárgyalóteremből. Én még maradtam, aláírtam néhány papírt.
Amikor kijutottam a folyosóra, az ablaknál állt, és az udvart bámulta. A válla beesett, az öltöny úgy lógott rajta, mintha nem is rá szabták volna.
– Mária – szólalt meg anélkül, hogy megfordult volna. – Ezt azért nem lehet így.
– Mit nem lehet?
– Hát ezt. Mindent az utolsó fillérig. Én nem vagyok neked idegen. Van egy közös lányunk.
Közelebb mentem, megálltam mellette. És ott, abban a pillanatban – esküszöm, én magam sem készültem rá – kimondtam azt, amit kimondtam.
– István, harminckét évig nem voltam neked idegen. Aztán egyetlen szombat alatt az lettem. Emlékszel, mit mondtál? Hogy nem tudsz egy nyugdíjas asszonnyal élni. Nem vagyok nyugdíjas, ötvennégy éves vagyok, még hat évem van addig. De még ha az lennék is, ezért a mondatért egyetlen forintot sem engedek el neked. Egyetlen forintot sem, István. És a hiteledet sem fogom helyetted cipelni.
– Miféle hitelt?
– A Toyota miatt. Értesítettem a bankot, hogy válunk. Levetettem magam a kezességről. Napokon belül keresni fognak: vagy azonnali törlesztést kérnek, vagy új kezest. Szerinted Nikolett aláír majd neked?
Ekkor végre felém fordult. Az arca már nem vörös volt, hanem krétafehér.
– Te… te ezt direkt csináltad?
– Igen, István. Nagyon is direkt.
Elmentem mellette a lift felé.
A második puska ott, a bíróság folyosóján sült el. Hallottam, ahogy István zsebében rezegni kezd a telefon. Talán már a bank hívta.
Otthon ismét teát töltöttem a nefelejcses bögrémbe. Leültem az ablak mellé, néztem a havazást, és arra gondoltam: valószínűleg ezt nevezik az emberek annak, amikor igazságot szolgáltatnak.
Csak a kezem remegett még. Nem félelemtől. Hanem attól a harminckét évnyi fáradtságtól, amelyet végre megengedtem magamnak érezni.