Nikolett szemében azonban mégis „fiatal” volt, mert ő fizetett. Csakhogy, teszem hozzá, nem is a sajátjából: az én pénzemből költekezett. Az utóbbi három évben ugyanis a fizetése felét már be sem hozta a közösbe, mondván, kell „benzinre meg ebédre”.
Éreztem, ahogy a halántékomnál valami megüti magát. Nem a szívem vert nagyot, hanem kifejezetten ott, kétoldalt. Száraz, éles koppanás volt, mintha valaki belülről csettintett volna a koponyámban.
– István, kérlek, menj el. És vidd magaddal a hölgyedet is. A papírokat majd megkapod. Bírósági úton.
– Mi van veled?!
– Bíróságon keresztül, Pista. Mostantól mindent így kapsz meg tőlem. Az ingeidet, a zoknijaidat, meg azt a fél lakást is, amelyről azt képzeled, hogy a tiéd. Tételes listával, pecséttel, aláírással.
Nikolett felhorkant.
– Maga tényleg azt hiszi, hogy bármit is ki tud perelni? A lakás az ő nevén van.
Felé fordultam. A hangomban lehetett valami, mert egy fél lépést hátrált.
– Kisasszony, fáradjon ki a folyosóra. A férjemmel beszélek. Papíron egyelőre még az.
István megfogta a kabátujját, és kifelé húzta. Nikolett kiment a lépcsőházba. Ő viszont ott maradt.
– Mária, ne csinálj ostobaságot. Ezt normálisan is el lehet intézni.
– El. Csakhogy a normális nem azt jelenti, hogy „add ide a lakást meg az útlevelet”. A normális az, hogy leülünk, kiszámoljuk, ki mennyit tett bele, és úgy osztozunk. Számoljunk?
Hallgatott.
– Nem akarsz számolni. Rendben. Akkor majd számolok egyedül. Tudod jól, nekem ez megy.
Miután kilépett, becsuktam mögötte az ajtót. Elfordítottam a zárat egyszer, aztán még egyszer. A hátamat nekivetettem az ajtólapnak.
A lakásban csend lett. Csak a konyhából hallatszott a hűtő megszokott, egyenletes zümmögése. És borscsillat terjengett; szombat óta ott állt, még mindig nem ettem meg.
Lecsúsztam az ajtó mentén a földre, és ott ültem vagy öt percig. Nem sírtam. Csak ültem, és fejben összeadtam: tízmillió-nyolcszázezer, ehhez jön a kétezertizenkettőben végzett felújítás, nagyjából egymillió-hatszázezer, aztán a konyhabútor kétezertizenötből, még nyolcszáznegyvenezer, plusz az erkély kétezertizenkilencben…
A könyvelő bennem dolgozott tovább. A feleség néma maradt.
Aztán feltápászkodtam, elővettem a telefonomat, és felhívtam egy zárszerelőt. Egy óra múlva megérkezett, és kicserélte a zárbetétet. Kilencezer-kétszáz forintba került. Felírtam a kiadási füzetembe. Szokás.
Este Eszter telefonált.
– Anya, apa azt mondja, nem engeded be.
– Nem engedem.
– De anya, hát ő mégiscsak…
– Eszter, egyetlen dolgot kérek tőled. Ne avatkozz bele. Kérlek. Ezt én intézem.
Elhallgatott. Aztán csendesen annyit mondott:
– Rendben, anya.
És ez a „rendben” volt az első dolog azon a héten, ami egy kicsit átmelegített belül.
Két héttel később megérkezett az idézés.
„Kereset a házassági vagyonközösség megszüntetése és a közösen szerzett vagyon megosztása iránt.” István követelte a lakás felét, a nyaraló felét – amely, mellékesen, soha nem is létezett, csak nyilván komolyabban akart hatni –, és valamiért még „nem vagyoni kártérítést” is azért, mert lecseréltettem a zárakat.
Elolvastam, és becsületszavamra, nevetni kezdtem. Egy hónap óta először.
Utána ügyvédhez mentem. Nem ismerőshöz; az ismerősök beszédesek. Egy idegent választottam hirdetés alapján. Negyven körüli nő volt, szürke kosztümkabátban. Katalinnak hívták.
Letettem elé a mappát. Azt a bizonyos mappát, amelyet tizennyolc éven át gyűjtögettem. Könyvelői beidegződés: az ember nem dob ki semmit.
– Hagyatéki végzés kétezerhétből – mondtam, és sorban tettem elé a lapokat. – Banki igazolás arról, hogy tízmillió-nyolcszázezer forint érkezett a számlámra. Adásvételi szerződés a lakásról, ugyanerre az összegre, ugyanabban a hónapban. A felújítás számlái, mind, kétezertizenkettőtől kezdve. A konyhabútor befizetési bizonylatai. Szerződés a brigáddal az erkélyre. Közüzemi számlák és átutalási igazolások; ezeket egyébként az utóbbi hat évben mind én fizettem a saját, havi kétszázharminckétezer forintos fizetésemből, miközben ő, ugye, „a kapcsolatba fektetett”.
Katalin lapozgatta az iratokat, és sokáig nem szólt semmit. Végül felnézett rám.
– Mária, miért őrzött meg mindent ilyen pontosan?
– Könyvelő vagyok – feleltem. – Én mindent elteszek.
Elmosolyodott. Jóleső mosoly volt, olyan, mintha végre valaki nem üres kézzel érkezett volna hozzá.
– Nagyon erős az álláspontja. Úgy gondolom, nem a felét fogjuk megvédeni, hanem az egészet vissza tudjuk tartani.
Bólintottam. Aztán eszembe jutott még valami.
– Katalin, van még egy ügy. Kezes vagyok nála az autóhitelben. Kétezertizenkettő óta nem, bocsánat, kétezerhuszonkettő óta. Egy Toyota, három évre vette fel, még tizenegy hónap van hátra. Ki lehet engem ebből valahogy venni?
Elgondolkodott.
– Egyoldalúan a kezességet nem lehet csak úgy megszüntetni. Viszont írhatunk a banknak arról, hogy lényeges körülményváltozás történt, vagyis válás van folyamatban. Ilyenkor a bank nagy valószínűséggel vagy új kezest kér tőle, vagy azonnali előtörlesztést. Ha egyik lehetőség sem jön össze, annak számára komoly következménye lehet.