– Én nem bírom tovább egy nyugdíjas asszony mellett.
Ezt nem a szemembe mondta, hanem a fasírtos tányér fölé hajolva. Éppen akkor tettem elé a második darabot. Harminckét éven át mindig kettőt evett szombatonként, egyetlen alkalmat sem hagyott ki.
– István, ezt most hogy érted?
– Rólunk beszélek, Mária. Pontosabban arról, hogy olyan, hogy „mi”, már nincs.
Leültem vele szemben. A kezemet az asztalra fektettem, tenyérrel lefelé, nehogy meglássa, hogy remeg. Bennem a könyvelő hamarabb tért magához, mint a feleség. A könyvelő azonnal figyel, ha azt hallja: „nincs”.
– Elköltözöl?
– Igen. Van valaki más. Huszonkilenc éves. És képzeld, nem csoszog otthon kinyúlt zsebű köntösben.
A köntösöm valóban régi volt. Kék, elöl gombos; még akkor vettem, amikor a lányunk elkezdte az iskolát. Kényelmes darab. István régen csak úgy hívta: „az én kanapés köntösöm”, és nevetett rajta.
Most nem nevetett.
– Hogy hívják?
– Nikolett.
Bólintottam, mintha ez bármit is megmagyarázott volna.
A fasírt közben kihűlt az asztalon. Néztem a tányért, és valami teljesen oda nem illő gondolat járt a fejemben: három órát álltam vele a konyhában. Én daráltam a húst, én áztattam tejbe a kenyeret, pontosan úgy, ahogy anyám tanította. Három órát elvett a szombatomból. Ő pedig most feláll, és elmegy ahhoz a Nikoletthez, aki valószínűleg sushit rendel vacsorára.
– Mikor?
– Mi mikor?
– Mikor mész el?
– Ma. A táskámat már összepakoltam.
Ekkor bennem valami kattanásszerűen átváltott. Nem belesajdult, nem összetört, hanem kattanva lekapcsolt, mint egy kapcsoló. Már összerakta a táskáját. Miközben én a konyhában voltam. Miközben előre megfőztem a heti levest, mint valami ostoba cseléd.
– Akkor menj – mondtam.
Úgy nézett rám, mintha nem hinné el, hogy ennyivel megúszta. Még a szemöldökét is felvonta.
– Ennyi? Egy szavad sincs?
– Mit szeretnél hallani, István? Hogy harminckét éven át hiába mostam az ingeidet? Ezt nélküled is tudom.
Felállt, és kiment az előszobába. Hallottam, ahogy a bőrönd zárjával bajlódik. Ugyanazzal a bőrönddel, amellyel 2008-ban a tengerhez utaztunk, amikor megkaptuk a lakásvásárláshoz félretett prémiumot. Akkor tettem hozzá anyám örökségét is. Tízmillió-nyolcszázezer forintot. Minden számra pontosan emlékszem. Elvégre könyvelő vagyok.
A lakást viszont az ő nevére írattuk. „Így egyszerűbb, Máriácska, majd később átíratjuk.” Nem íratta át.
Ott ültem a konyhában, és bámultam a két fasírtját. Aztán felálltam, elővettem egy nagy, fekete szemeteszsákot, azt a százhúsz literes fajtát, amiből mindig több csomaggal veszek a Pennyben, és bementem a hálószobába.
– Te meg mit művelsz? – kérdezte, amikor meglátott a zsákkal.
– Segítek csomagolni. Egyetlen bőrönd nyilván nem lesz elég.
És elkezdtem bepakolni. Ingek a zsákba. A vasárnapi kanapén heverős melegítőnadrágja a zsákba. Papucs, fogkefe, borotva, telefontöltő. Minden ment bele. Gyorsan, higgadtan, mint amikor leltárt készít az ember.
– Mária, megőrültél.
– Nem, István. Épp ellenkezőleg. Harminckét év után most először tértem észhez.
Megragadta a karomat. Lenéztem az ujjaira, a rövid körmeire, amelyeknek sárgás színük volt, és valamiért azonnal elengedett.
– A többi holmimért majd visszajövök.
– Gyere csak. De előtte telefonálj, hogy kinyissam az ajtót.
Akkor még tényleg azt hittem, hogy ki fogom nyitni.
Négy nappal később megjelent. Nem egyedül.
Ajtót nyitottam, és ott állt ő. Nikolett. A lépcsőházban feszített egy évszakhoz egyáltalán nem illő fehér kabátban, hosszú, vékony láncos táskával a vállán, és úgy mért végig, ahogy az ember egy régi bútort néz, amit hamarosan ki kell vinni a lomtalanításra.
– Jó napot – mondta udvariasan, de a szemében ott bujkált valami lenéző hunyorítás.
– Jó napot.
István közben elsurrant mellettem az előszobába, mintha még mindig ő lenne itt az úr.
– Mária, gyorsan végzünk. A téli cuccaimért jöttem, meg az iratokért.
– Milyen iratokért?
– Hát az enyémekért. Személyi, a kocsi papírjai, tajkártya. És a lakás dokumentumai.
Megálltam a konyhaajtóban.
– A lakásé?
– Persze. Hiszen az én nevemen van.
Nikolett a háta mögött halványan elmosolyodott. Csak a szája egyik sarka mozdult meg. Ezt a mosolyt később még sokszor felidéztem magamban.
– István – szólaltam meg nagyon lassan –, most komolyan azért jöttél, hogy elvidd annak a lakásnak az iratait, amelybe én beletettem anyám teljes örökségét?
– Mária, ugyan már, miféle örökség… az száz éve volt.
– Tizennyolc – javítottam ki. – Nem száz. Tizennyolc éve történt. 2008-ban tízmillió-nyolcszázezer forint volt, ha valakit érdekel. Akkoriban ebből nálunk egy kétszobás lakást lehetett venni ebben a környékben. Teljes egészében. Te még nevettél is rajtam, hogy én vagyok az, aki „fillért fillérre rak”.
– Fiatalember – vágott közbe hirtelen Nikolett –, nekünk tulajdonképpen nincs erre időnk.
Ez a „fiatalember” volt az, ami végképp betette nálam a kaput. István ötvenhat éves volt, a hasa ráomlott az övére, az arca vöröslött, a szeme alatt puffadt táskák ültek; ránéztem, és nem értettem, miféle fiatalemberről beszél.