— Vissza fogom tenni a pénzt!
— Gábor, te nem visszateszed. Te megígéred. A kettő nem ugyanaz a műfaj.
Gábor felpattant az asztaltól.
— Tudod, pontosan ezért mondtam, hogy válasszuk szét a kiadásainkat. Hogy ne turkálj minden számlámban. Felnőtt férfi vagyok.
— Egy felnőtt férfi nem dugdos hitelkártyát úgy, mint egy kamasz a rossz jegyet az ellenőrzőben.
— Egy felnőtt feleség pedig nem utasítgatja a férjét úgy, mintha próbaidős lenne a fogászati rendelőjében!
— Ott legalább a gyakornokok tudják, hol vannak a lábzsákok.
A folyosón, hátizsákkal a térdén kuporgó Márk halkan megszólalt:
— Azt hiszem, átmegyek inkább Bencéékhez. Náluk a szülők csak némán utálják egymást. Valahogy kiszámíthatóbb a légkör.
— Maradsz itthon — vágták rá egyszerre mindketten.
Márk feltartotta a kezét.
— Na látjátok? A stratégiai kérdésekben azért teljes a költségvetési összhang.
Gábor becsapta a konyhaszekrény ajtaját, majd kivonult az erkélyre cigarettázni, pedig negyedik éve bizonygatta, hogy leszokóban van. Katalin a konyhában maradt. Az asztalon ott hevert a blokk a „prémium” macskaeledelről, Márk edzésének befizetési csekkje, az apró, szigorú betűivel írt bevásárlólista, és a telefonja, rajta Dóra üzenetével: „Anya, ne veszekedjetek miattam. Tényleg tudok kölcsönkérni a lányoktól.”
Katalin visszaírta: „Nem kérsz kölcsön. Tanulj.” Aztán érezte, ahogy belülről lassan feljön benne a száraz, keserű düh. Nem az a fajta, amelyik tányérokat tör és ajtókat csapkod. Annál rosszabb. Az a harag, amelyik gondosan begombolja a kabátot, elmosogat, kikérdezi a gyerek leckéjét, aztán éjszaka nyitott szemmel fekszik, és birkák helyett régi sérelmeket számol.
Szombaton Gábor elhatározta, hogy bebizonyítja: háztartási ügyekben is önálló, kompetens ember. Felajánlotta, hogy ő főzi a vacsorát.
— Tanácsok nélkül — jelentette ki előre. — Megoldom egyedül.
— Ha meg tudod oldani, oldd meg. Csak a tűzhelyet utána sikáld le. A csempére fröccsent zsír nem lakberendezési elem.
Vett sertéshúst, fagyasztott zöldségkeveréket és valamilyen „grúz jellegű” szószt. Húsz perc múlva a konyhából égett fokhagyma és enyhe pánik szaga terjengett.
— Kati! — kiáltott ki. — A húst mikor kell sózni? Előtte vagy utána?
— Azelőtt kérdezed, hogy tönkreteszed, vagy utána?
— Nagyon vicces.
— Gábor, te ragaszkodtál hozzá, hogy ne szóljak bele.
— Nem receptet kérek, csak egy technológiai részletet tisztázok.
— Technológiailag már cipőtalpat készítettél a sertésből. A sótól most már nem kell félned.
Gábor szó nélkül becsukta a konyhaajtót. Tíz perc múlva Márk jelent meg, beleszagolt a levegőbe, és óvatosan megkérdezte:
— Apa, ez vacsora lesz, vagy tűzvédelmi gyakorlat?
— Azt eszed, ami van.
— Csak szeretném tudni, rágni kell majd, vagy bizonyítékként becsomagolni.
Végül a sertéshúst ketchuppal ették. Többnyire csendben ültek, és ropogtatták a félig nyers répát. Katalin két villányit fogyasztott, udvariasan megköszönte, majd töltött magának egy pohár kefirt.
— Ezt direkt csinálod, ugye? — kérdezte Gábor.
— Mit?
— Úgy teszel, mintha ehetetlen lenne.
— Gábor, én nem teszek úgy. A fogaimat védem. Igaz, a rendelőben van dolgozói kedvezményem, de ekkora ostobaságra az sem elég.
— Legalább igyekeztem.
— Az igyekezet szép dolog. Csakhogy a vacsora nem ötödikes fogalmazás. A gyomor nem ad piros pontot a szándékra.
Gábor már nyitotta a száját, hogy odavágjon valamit, aztán mégis hallgatott. Ránézett a serpenyőre, a csempén csillogó zsírcseppekre, a mosogatóban tornyosuló edényekre, és hirtelen nagyon fáradt hangon azt mondta:
— Te ezt csinálod minden nap?
— Mit?
— Kitalálod, mit vegyél. Hogyan főzd meg. Hogy elég legyen. Hogy ne kelljen kidobni. Hogy mindenki megegye. És még holnapra is maradjon.
— Dehogy. Néha azon gondolkodom, hogyan szökhetnék meg az erdőbe mókusok közé. Ők legalább maguk gyűjtik a diót.
Gábor szája sarkában majdnem megjelent egy mosoly, de ebben a pillanatban megszólalt a telefonja. Ránézett a kijelzőre, és gyorsan kinyomta.
Katalin észrevette.
— Ki volt az?
— Munkahely.
— Szombat este?
— A szerelők bénáznak. Mindig kérdeznek valamit.
A telefon újra rezegni kezdett. Gábor felkapta, és kiment vele a lépcsőházba.
Katalin nem ment utána. Nem tartozott azok közé a nők közé, akik a fülüket az ajtóra tapasztják. Elég volt látnia Gábor arcát. Nem így néz ki az a férfi, akit szerelők zaklatnak. Így az néz ki, akinek tartozásról, hazugságról vagy egy olyan nőről telefonálnak, akinek a nevét otthon jobb nem kimondani.
Öt perc múlva visszajött.
— Minden rendben? — kérdezte Katalin.
— Igen.
— Megvilágosodtak a szerelők?
— Megoldották.
— Nálatok gyorsan okosodnak a bénák.
— Kati, ne kezdj kötözködni.
— Nem kötözködöm. Csak megjegyzem.
Gábor gyanakodva nézett rá.
— Mit jegyzel meg?
— A hangsúlyokat.
— Nyomozónak kellett volna menned.
— Nem. A nyomozók fizetést kapnak érte. A feleségek ingyen csinálják. Szerelemből és kilátástalanságból.
A hívás után valami megváltozott Gáborban. Még makacsabbul kapaszkodott a külön kasszához, de eltűnt belőle az a játékos hencegés, amivel korábban védte magát. Már nem mutogatta büszkén a külön vásárolt sonkáját, nem tartott előadást igazságosságról, nem ismételgette, hogy „az én pénzem”. Elkezdte számolni a visszajárót, nem vett kávét a benzinkúton, és szendvicset vitt magával a munkahelyére. Ráadásul ő készítette el: kenyér, sajt, uborka, egy leheletvékony szelet felvágott, vékony, mint a sértettség.
Katalin figyelte, de nem szólt. A családi csönd olykor ijesztőbb, mint a veszekedés. A veszekedés legalább megmutatja, hol érte az embert az ütés. A hallgatás viszont belül hagy kék foltot.
Hétfőn, mosás előtt, Gábor kabátzsebéből kiesett egy zálogházi bizonylat. Katalin nem kutatott. Csak kiürítette a zsebeket, ahogy mindig. A papíron ez állt: „zálogtárgy: arany pecsétgyűrű; összeg: 72 000 Ft”.
A gyűrűt Gábor az apjától kapta, amikor először lett rendes, bejelentett állása. Ízléstelen volt, nehéz, sötét kővel, de Gábor ragaszkodott hozzá. Ritkán húzta fel, esküvőkre és temetésekre. Katalin a mosógép mellett állt, kezében a cetlivel, és addig nézte, amíg a fal túloldaláról Márk be nem kiabált:
— Anya, hol van a laptop töltője?
— Nézd meg a szobádban.
A hangja simán csengett. Túl simán.
Este letette a bizonylatot Gábor elé az asztalra.
— Magyarázatot kérek.
Gábor elsápadt.
— Te turkálsz a zsebeimben?
— Mosok. Ez két külön tevékenység. Magyarázd meg, Gábor.
— Az az én gyűrűm.
— Nem azt kérdeztem, kié volt. Azt kérdeztem, miért került zálogba.
— Pénz kellett.
— Mire?
— Személyes dologra.
— Személyes dolog miatt zálogba adtad apád emlékét?
— Kati, ne szoríts sarokba.
— Még el sem kezdtem. Egy papírt tettem az asztalra. Akkor foglak szorítani, ha kiderül, hogy hazudsz.
Gábor leült, és mindkét kezével végigdörzsölte az arcát.
— Nem mondhatom el.
— Akkor mondok én lehetőségeket. Egy: a hitelkártya. Kettő: egy nő. Három: belekeveredtél valami ostobaságba. Négy: mindhárom egyszerre, mert az élet szereti megspórolni az időt.
— Nincs nőm.
— Kár. Egy nő legalább megmagyarázná az idegen parfüm szagát. Így viszont csak az olcsó zálogház bűze marad meg a gyávaságod.
— Válogasd meg a szavaidat.
— Te pedig válogasd meg az adósságaidat.
Gábor tenyérrel az asztalra csapott.
— Mit tudsz te erről? Azt hiszed, jókedvemben kezdtem az egészet? Azt gondolod, élvezem, hogy külön számolgatom a vécépapírt, és saját szappant veszek magamnak? Nem vagyok hülye, Katalin!
— Akkor hagyd abba, hogy úgy viselkedsz, mint aki az, és mondd el az igazat.
Gábor hallgatott.
— Gábor.
— Nem lehet.
— Nem lehet, vagy nem akarod?
— Nem akarlak belekeverni.
Katalin röviden, élesen felnevetett.
— Huszonkét éve élsz velem. Van két gyerekünk, közös hitelünk, egy macskánk, amelyik jobban étkezik, mint néhány ember, és egy erkélyünk tele a deszkáiddal, mert „jó lesz még valamire”. Hová lehetne engem ennél jobban belekeverni? Már régen benne vagyok. Ott állok a közepén, ronggyal a kezemben, csekkek között.
— Kati…
— Ki hívott szombaton?
— Nem fontos.
— De. Fontos.
— Anyám.
Katalin mozdulatlanná dermedt.
— Az anyád?
— Igen.
— Az anyád, aki három hónapja azt mondta nekem, hogy elzárom előled a levegőt?
— Igen, az anyám. Ne kezdd el megint.
— Én még el sem kezdtem. Miért hívott?
— Vizsgálatra kellett mennie. Fizetősre. Aztán gyógyszerek kellettek. Aztán kiderült, hogy a szomszédasszony ajánlott neki egy orvost egy magánrendelőben. Elment. Ott mindenfélét mondtak neki, ő meg megijedt. Pénzre volt szüksége. Adtam.
— Mennyit?
— Először negyvenezret.
— Aztán?
— Aztán még hatvanezret.
— Utána pedig zálogba tetted a gyűrűt.
— Igen.
Katalin lassan leült vele szemben.
— És ahelyett, hogy azt mondtad volna: „Kati, anyámnak segítség kell”, itthon előadtad ezt a szuverenitási cirkuszt?
— Mert te azonnal elkezdted volna.
— Mit?
— Hogy manipulál. Hogy megint sajnáltatja magát. Hogy itt van Dóra, itt van Márk, itt a hitel. Hogy a fizetős orvos lehúzás. Hogy először menjen a körzeti rendelőbe.
— Vagyis észszerű dolgokat mondtam volna.
— Olyan hangon mondtad volna, mintha kisfiú lennék, aki az utolsó cukorkáját viszi anyucinak.
— És most mi vagy? Felnőtt férfi, aki zálogba adta az apja emlékét, aztán hazudott a feleségének, mert anya megsértődne?
— Beteg!
— Miben?
— Szíve van. Vérnyomása. Szédül.
— Mi a diagnózis?
— Nem vagyok orvos.
— Láttál papírokat?
— Azt mondta…
— Gábor, hetvenéves. Tud beszélni. Különösen akkor, ha pénz kell neki.
— Elég!
— Nem, egyáltalán nem elég. Mert közben a lányunk laptop nélkül ült, a fiunk edzését be kellett fizetni, te pedig egy magánklinikát etettél, ahol lehet, hogy csak félelmet adtak el anyádnak. És mindezt eltakartad a külön kasszás komédiával, hogy ne lássam a lyukat.
Gábor ökölbe szorította a kezét.
— Te gyűlölöd őt.
— Nem gyűlölöm. Abba fáradtam bele, hogy ő felhív téged sírva, te pedig hazajössz, és pénzügyminisztert játszol. Abba fáradtam bele, hogy én legyek a rossz, csak mert tudok számolni. Elfáradtam, Gábor. Nagyon.
Gábor az ablak felé fordult.
— Egyedül van.
— Nincs egyedül. Van egy fia. Csak a fia valamiért úgy döntött, hogy a felesége nem társ mellette, hanem akadály közte és az anyai dráma között.
A folyosón megnyikordult az ajtó. Márk állt ott mezítláb, kinyúlt pólóban.
— Megint a nagyi? — kérdezte halkan.
Gábor hirtelen megfordult.
— Te miért nem alszol?
— Mert úgy ordítotok, hogy Lilla bebújt a kád alá. Apa, nagyi engem is hívott.
Katalin a fiára nézett.
— Mikor?
— Csütörtökön. Azt kérte, ne mondjam el nektek. Azt mondta, infúziókra kell neki pénz, apa meg amúgy is el van adósodva. Átutaltam neki nyolcezer forintot. Azt, amit a sportcipőre gyűjtöttem.
Gábor mintha összement volna a széken.
— Márk…
— Azt hittem, tényleg nagyon rosszul van. Sírt. Azt mondta: „Te már nagyfiú vagy, drága unokám, te megérted.” Én megértettem. Most a régi cipőmben járok, aminek olyan szaga van, mint egy beázott pincének.
Katalin lehunyta a szemét.
— Gábor, holnap elmegyünk anyádhoz. Mindannyian. És megnézzük a papírokat.
— Ő nem szereti az ilyet.
— Én meg azt nem szeretem, ha a fiamat úgy fejik, mint egy pattanásos bankautomatát.
— Anya, pattanásom már alig van.
— Most nem bőrgyógyászati konzultációt tartunk.
Másnap elindultak a város szélén álló régi, ötemeletes házhoz. Gábor anyja, Erzsébet asszony, pongyolában nyitott ajtót, olyan arckifejezéssel, mint egy beteg császárné.
— Na, megjöttek az ellenőrök.