— Mától külön kasszán élünk — jelentette ki Gábor, és olyan ünnepélyesen fektette a villát a tányér szélére, mintha egy hosszú háború után épp békeszerződést írna alá. — Minden felnőtt ember maga felel a saját pénzéért.
Katalin felnézett a hajdinás lábas mellől.
— Ezt most nekem mondtad, vagy a hűtőnek? Mert a hűtőnk már régóta könyörög érte, hogy végre valami felnőtt ember vállaljon felelősséget a feltöltéséért.
— Ne gúnyolódj — húzta ki magát Gábor a hokedlin. — Komolyan beszélek. Az én fizetésem az én kiadásom. A te fizetésed a te kiadásod. Rezsi, kaja, internet, Márk iskolája: fele-fele. A maradékról mindenki maga dönt. Elegem van abból, hogy megkapom a pénzem, aztán három nap múlva fogalmam sincs, hová tűnt.
— Korábban volt fogalmad róla?
— Korábban esélyem sem volt rá, hogy megtudjam. Átutaltam neked, te beosztottad, aztán egyszer csak közölted: „Gábor, kell még húszezer, Márknak szétszakadt a sportcipője.” Én meg persze rávágtam, hogy kell. De nekem is vannak vágyaim, ha nem tudnád.
— Tudom — zárta el Katalin a gázt, majd leült vele szemben. — Horgászbot, csavarbehajtó, bitkészlet, amit tavaly vettél, és azóta sem bontottál ki, meg egy kabát „mint a rendes férfiaké”, pedig a réginek nem cserére van szüksége, hanem mosásra.
— Na látod! Már a kívánságaimat is nevetségesnek tartod.
— Gábor, nem a kívánság nevetséges, hanem az, hogy ezt gazdasági szabadságnak nevezed. A szabadság ott kezdődik, hogy tudod, mennyibe kerül a mosópor. Nem ott, hogy veszel egy műcsalit hétezer-hatszáz forintért, és azt mondod rá: befektetés a pihenésbe.
— Kezdődik — dőlt hátra a széken. — Vártam már. Most jön az előadás arról, hogy nélküled mind éhen halnánk, és belefulladnánk a koszos zoknikba.
— Dehogy halnánk. Legfeljebb önbizalomszagunk lenne.
A szobából kidugta a fejét Márk, a tizenhat éves fiuk: nyakigláb kamasz, fejhallgatóval a nyakában.
— Anya, megint a pénzről van szó? Átmehetek köztetek? Nekem drága a lelki egészségem.
— Gyere csak, örökös — szólt Gábor. — Veled is kezdhetjük. Mostantól külön kapsz zsebpénzt tőlem és külön anyádtól. Ha mozira kérsz, megmondod, kitől kéred. Legyen átláthatóság.
— Apa, ez most család, vagy kekszbeszerzési közbeszerzés? — vakarta meg Márk a tarkóját. — Írhatom rögtön két példányban a kérelmet?
— Ne okoskodj.
— Nem okoskodom, csak alkalmazkodom a piachoz.
Katalin elmosolyodott.
— Rendben, Gábor. Legyen külön kassza. De akkor becsületesen. A közös költségeket blokk alapján osztjuk. Élelmiszer, tisztítószer, Márk bérlete az edzésre, gyógyszerek, ajándékok a rokonoknak, apró javítások, macskatáp, vízszűrőcsere, villanykörték, elemek, szemeteszsákok. Mindent felezünk.
— Felezünk — mondta magabiztosan. — Nem vagyok gyerek. Megoldom.
— És a hűtőt is elosztjuk?
— Hogy érted?
— Pont úgy. Amit te veszel magadnak, azt te eszed meg. Amit én veszek magamnak, azt én. A közös dolgokat közös listáról vesszük, és felezzük az árát. És utána éjjel nem nyitogatod a dobozaimat a fasírtokkal úgy, mint valami régész a sírkamrát.
— Ugyan már, milyen dobozok… Nem vagyok ötéves.
— Majd meglátjuk.
Gábor műanyag ablakokat gyártó üzemben dolgozott művezetőként, és egész tisztességesen keresett, főleg amikor beindultak a megrendelések a kertvárosi házakhoz. Katalin egy magánfogászat recepcióján ült, az ő fizetése szerényebb volt, viszont a feje úgy működött, mint egy könyvelőprogram. Pontosan tudta, mikor éri meg csirkét venni, hol olcsóbb a mosogatószer, melyik orvos nem ír fel felesleges vizsgálatot, és miért nem szabad hálós krumplit venni, ha az alján mindig lapul két rothadt darab, mint a bomlás titkosügynökei.
Gábor ezzel szemben meg volt győződve róla, hogy a pénz azért párolog el, mert a felesége „apróságokra szórja”. Úgy képzelte, elég lenne lemondani a joghurtokról, szalvétákról, betétekről, szivacsokról, kézkrémről, kaporról, citromról meg a szerinte teljesen „felesleges” fagyasztózacskókról, és az élet rögtön tágasabb, szabadabb, sőt főként férfiasabb lenne.
Másnap a boltból egy hatalmas darab füstölt császárszalonnával, egy üveg kovászos uborkával és magvas kenyérrel tért haza.
— Ez az enyém — közölte, miközben a zsákmányt a hűtő középső polcára pakolta. — Magamnak vettem. A saját pénzemből.
Katalin szó nélkül kinyitotta a hűtőt, kivette a műanyag dobozba tett borscsot, a kis lábast a csirkegombócokkal, és átrakta mindet a felső polcra.
— Ez meg az enyém. Az én pénzemből. Csak nehogy összekeverd. A leves ugyan nincs felcímkézve, de egyáltalán nem hasonlít rád.
— Ezt meg hogy érted?
— Tartalmas, és át van gondolva.
Márk belesett a hűtőbe, majd halkan füttyentett.
— Menő. Olyan lett nálunk, mint a kollégiumban: ez az enyém, az a tiéd, ehhez ne nyúlj, ahhoz meg ha hozzányúlsz, véged.
— Rád is vonatkozik — mondta Gábor. — Mostantól meg kell tanulnod, mennyibe kerül az étel.
— Értettem. Anya levese felbecsülhetetlen, apa császárszalonnája pedig májkárosító.
— Márk!
— Jó, mentem. Ideges a piac.
Gábor pénzügyi reformjára az első csapást nem Katalin mérte, hanem Lilla, a macska. Leült az üres tálja mellé, és úgy kezdett üvölteni, mintha végrehajtók akarnák kilakoltatni.
— Kati, nincs macskatáp? — kiáltott ki Gábor a konyhából.
— Van.
— Hol?
— Az én kis szekrényemben.
— Miért nincs a közösben?
— Mert a saját pénzemből vettem egy kisebb csomagot. Tegnap még azt mondtad, mindenki a saját kiadásaiért felel.
— Lilla közös.
— Természetesen. Akkor kérnék tőled hétszázhúsz forintot a fél csomagért. Vagy vegyél neki sajátot.
— Komolyan képes vagy elfelezni a macskatápot?
— Én? Dehogy. Te kezdtél pénzügyi birodalmat építeni. Én csak szépen egyenesre rakom a téglákat.
Gábor felhorkant, elment a boltba, és prémium macskaeledellel jött vissza, mert az eladó azt mondta neki: „Uram, ha szereti az állatot, ezt vigye.” Lilla megszagolta a prémium eledelt, olyan megvetéssel nézett Gáborra, amilyet ember ritkán kap ingyen, majd elvonult aludni a frissen mosott ágyneműre.
— Nem eszi meg — jelentette fél óra múlva.
— Jelleme van. Tiszta te. Csak neki több a szőre, és őszintébbek a kifogásai.
— Nem kevernél hozzá egy kicsit a te tápodból?
— Eladhatok belőle egy adagot. Piacgazdaság van, Gábor. A törzsvásárlói kedvezmény a tizedik vétel után jár.
Az első hét végére a lakásban különös befolyási övezetek alakultak ki. A fürdőszobai polcon ott állt Katalin samponja, mellette pedig magányosan hevert Gábor „Fenyőillatú” szappanja, amelyet akciósan vett: három darabot kettő áráért. A mosógépre Katalin kitette a saját mosóporát, és egy cetlit ragasztott rá: „Katalin ruháihoz és a közös törölközőkhöz.” Gábor eleinte nevetett ezen, aztán rájött, hogy a munkás zoknijai nem mossák ki magukat, és a színes ruhákhoz való mosószer nem ugyanaz, mint az, „amelyik épp a legolcsóbb volt”.
— Kati, a farmert milyen programon kell mosni? — kérdezte este, miközben úgy állt a gép előtt, mint egy tűzszerész.
— Olyanon, amelyik után nem megy össze Márk rövidnadrágjának méretére.
— Most komolyan kérdezem.
— Harminc fok, nyolcszázas centrifuga. De előtte nézd át a zsebeket. Legutóbb kimostál egy blokkot, két facsavart és egy papír nélküli cukorkát. A gép egy hétig olyan szagot árasztott, mint egy gyerekkor egy építkezésen.
— Mennyi mosópor kell bele?
— Szemre.
— Kinek a szemére? Neked könyvelőszemed van, nekem meg építős.
— Fél kupak.
— És öblítő?
— Azt mondtad, az burzsoá marhaság.
— Én a „hegyi levendula” szagról mondtam. Nem arról, hogy mosás után álljon meg magától a póló.
— Lám, lám, felnőtté válsz.
Gábor úgy tett, mintha mindent kézben tartana, ám egy óra múlva szürke csomót húzott ki a dobból. A fehér zoknik melankolikus árnyalatot kaptak, a munkáspóló pedig olyan furcsa alakot öltött, mintha egy olyan ember viselte volna, akinek hirtelen megrövidült a törzse, de kiszélesedett a lelke.
— Teljesen jó — mondta, amikor észrevette Katalin pillantását. — Legalább én csináltam.
— Az önállóság nagyszerű dolog. Különösen akkor, amikor ki lehet teregetni az erkélyre, és gyönyörködni lehet benne.
A második hét Dóra telefonhívásával indult. A lány Debrecenben tanult, kollégiumban lakott, egy kávézóban dolgozott mellékállásban, és általában kétféle hangsúllyal hívta fel otthonról a családot: „minden szuper” vagy „anya, csak ne szidj le”.
Most a második hang volt.
— Anya, apa otthon van? — kérdezte.
— Itt van. Az áramszámlát tanulmányozza, mintha ősi kézirat lenne.
— Tedd ki hangosra, légyszi.
Gábor azonnal megfeszült.
— Mi történt?
— Meghalt a laptopom. Vagyis nem teljesen, de a képernyője csíkos, mint a kerítés a telken. Négy nap múlva le kell adnom a beadandót. A szervizben azt mondták, ha kijelzőpanel, legalább huszonnégyezer forint.
Gábor rögtön felelős apai hangra váltott.
— Dóra, azért jobban kellene vigyáznod rá. Ez műszaki eszköz, nem vágódeszka.
— Apa, nem ütöttem meg. Öregebb, mint a humorérzékem. Hét éves.
— Hét év nem kor.
— Embernél nem. Laptopnál már nyugdíj, üdülési joggal.
Katalin ránézett a férjére.
— Nos? Családi pénzügyi tanács?
— Igen — bólintott Gábor. — A javítás közös ügy. A lányunk is közös. Felezzük.
— Rendben. Tizenkétezer tőled, tizenkétezer tőlem.
— Most?
— Miért, a beadandót is egy hónap múlva kell leadnia?
Gábor elővette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást, és elsötétült az arca.
— Nekem a kártyámon most… nem túl fényes a helyzet.
— Ez mit jelent? A „nem túl fényes” diagnózis vagy összeg?
— Kati, ne kezdd. Vettem pár szükséges dolgot.
— Császárszalonnát, macskatápot, mosóport, két ebédet a kifőzdében, mert a levesed megszökött, és egy új mérőszalagot, mert a régi „egy centit hazudott”?
— A mérőszalag tényleg hazudott.
Dóra nagyot sóhajtott a telefonban.
— Anya, apa, a számlák szerinti válást később is levezényelhetitek, de most ki tudná valaki fizetni a kijelzőt?
— Én átutalom — mondta Katalin. — Gábor pedig péntekig odaadja a maga felét.
— Odaadom — morogta Gábor. — Nem kell úgy beállítani, mintha a saját lányom adósa lennék.
— Apa, nyugi. Ha kell, küldök neked Excelben törlesztési ütemezést.
— Tiszta anyja — jegyezte meg.
— Hála az égnek — válaszolta egyszerre Katalin és Dóra.
Péntekre Gábor csak négyezer forintot adott oda.
— A többit az előleg után — mondta, és nem nézett a feleségére.
— Az előleged tegnapelőtt jött meg.
— Levonták a hitelkártyáról.
Katalin letette a kanalát.
— Milyen hitelkártyáról?
— Hát… egy simáról.
— Gábor, hitelkártyából nincs sima. Sima legfeljebb egy lábas lehet, bár abból sem mind, ha teflonos. Miféle hitelkártya ez?
— Régebben igényeltem. Biztos, ami biztos.
— Miféle biztos esetre?
— Férfias esetre.
— Vagyis arra az esetre, amikor nagyon akarsz valamit, de szégyelled elmondani a feleségednek?
Gábor arca kipirult.
— Nincs rajta nagy összeg.
— Mennyi?
— Kati, ne kihallgatást tarts. Megállapodtunk: a személyes pénz személyes terület.
— Persze. Csakhogy ez a személyes terület valamiért akadályozza, hogy kifizessük Dóra laptopjának javítását.