— Gábor, édes fiam, pedig külön megkértelek, hogy ne zaklasd fel Katalint — sóhajtott Erzsébet asszony, miközben úgy állt az ajtóban, mintha egy kisebb állami bizottság érkezett volna a nyakára. — Neki amúgy is mindig olyan az arca, mintha épp bezáratni jött volna a boltot közegészségügyi okokból.
Katalin lehúzta a csizmáját, és még csak meg sem próbált udvarias mosolyt erőltetni magára.
— Erzsébet asszony, mutassa az orvosi papírokat.
— Miféle papírokat? Rossz a vérnyomásom. Gyenge vagyok. Éjjelente alig hunyom le a szemem.
— A leleteket. A recepteket. Amit az orvos adott.
— Mi vagy te, ügyész? Nekem van fiam, ő elhiszi, amit mondok.
— Unokája is van — jegyezte meg Katalin hűvösen. — Márk nyolcezer forintot utalt át magának. Az is kezelésre kellett, vagy ez már az „Erzsébet asszony Szorongásaiért Alapítvány” indulótőkéje?
Erzsébet arca egy pillanat alatt vörösbe váltott.
— Márk magától akart segíteni a nagyanyjának!
Márk Katalin háta mögül szólalt meg:
— Mama, azt mondtad, lehet, hogy reggelre meghalsz.
— Képletesen mondtam!
— Éjfélkor én a képes beszédet elég rosszul értelmezem.
Gábor a keskeny előszoba közepén állt, és olyan volt, mint aki azért rohant ide, hogy kihúzzon valakit a vízből, aztán kiderült, hogy az illető a parton ül, és belépőjegyet szed a mentéshez.
— Anya — mondta tompán. — Hol vannak a számlák? Ki az orvos?
— Gábor, hát te sem hiszel nekem?
— Hiszek. Pont ezért kérdezem.
— Ide jutottunk. A saját fiam elszámoltat. Ezt is a feleséged művelte veled.
— Nem Katalin — felelte Gábor. — A zálogház. Beadtam apa pecsétgyűrűjét.
Erzsébet elhallgatott. Az arcán egyetlen másodpercre valami valódi suhant át. Nem a megszokott szenvedő szerep, nem a nagyjelenet, hanem félelem.
— Miért tetted? — kérdezte szinte suttogva.
— Hogy pénzt adhassak neked.
— Te bolond vagy, Gábor.
Katalin szárazon közbeszúrt:
— Milyen megnyugtató, amikor a család legalább valamiben teljesen egyetért.
Erzsébet leült az előszobai hokedlire. A pongyola szélét gyűrögette, mintha abból akarná kicsavarni a választ.
— Nem kórházra kellett a pénz.
— Hanem mire? — kérdezte Gábor.
Erzsébet nem felelt azonnal.
— Anya.
— Zoltánnak adtam.
— Milyen Zoltánnak?
— A szomszédnak. A harmadikról. A fia bajba került. Összetört egy autót. Sürgősen kellett neki pénz. Megígérte, hogy visszaadja.
Katalin lassan Gábor felé fordult.
— Tessék. Megvan a magánkardiológiai központunk. Zoltán néven fut.
— Anya, ezt most komolyan mondod? — Gábor olyan halkan beszélt, hogy attól még nyomasztóbb lett a levegő. — Tőlem gyógyszerre kértél, és közben a szomszédnak adtad tovább?
— Jó ember.
— Jó ember az, aki pénzt kér egy nyugdíjastól, aki aztán a saját fiától kuncsorog?
— Sírt.
— Ebben az országban a férfiak fele sír, ha más pénzére van szüksége.
— Vissza fogja hozni.
— Mikor?
— Ha eladta a garázst.
Katalin összehúzta a szemét.
— Zoltán garázsa nagyjából ugyanott található, mint az ön orvosi kivizsgálása?
Erzsébet felkapta a fejét.
— Velem te ne beszélj így.
— Maga pedig ne hazudjon a férjemnek és a fiamnak. Nem vagyunk gazdagok. Nem vagyunk papucsban járó olajkút. Nálunk minden hónap egy túlélőpálya: befizetni a hitelt, enni adni mindenkinek, nem megőrülni, cipőt venni a gyereknek, és közben úgy tenni, mintha ez egy normális élet lenne. Maga meg előadott egy komplett színdarabot, mert Zoltán szépen tudott könnyezni.
Gábor az ablakhoz lépett.
— Felmegyek hozzá.
— Ne menj — vágta rá Erzsébet túl gyorsan. — Dolgozik.
— Hétvégén?
— Műszakban van.
Katalin már elő is vette a telefonját.
— Márk, menj át a szomszédokhoz, kérdezd meg, hol van Zoltán a harmadikról.
— Katalin, ne a gyereket küldd — szólt Gábor.
— De igen. A gyerek már így is résztvevője lett egy pénzügyi piramisnak. Legalább lássa, hogy néz ki prezentáció nélkül.
Márk öt perc múlva visszatért.
— Zoltán elment. A szomszéd néni azt mondta, tegnap költöztetők vitték le a kanapét, ma reggel meg beült egy taxiba valami nővel. Azt is üzente: mondjuk meg Erzsébetnek, hogy Zoltán mindenkinek tartozik.
Erzsébet a tenyerébe temette az arcát.
Gábor leült egy székre. Sokáig csak hallgatott. Aztán megkérdezte:
— Mennyit adtál neki?
— Nem számoltam.
— Anya. Mennyit?
— Száznegyvennyolcezret.
— Tőlem százezret kaptál. Márktól nyolcezret. A többi honnan volt?
— A nyugdíjamból. Meg eladtam a fülbevalómat.
— Apa ajándékát?
— Az az enyém volt!
— A negyvenedik születésnapodra adta.
Erzsébet sírni kezdett. Ez már nem a megszokott, gondosan adagolt, színházi sírás volt. Csúnya volt, öreges és szégyentől eltorzult. Katalin nézte, és nem érzett diadalt. A győzelem az, amikor az ember bebizonyítja, hogy igaza volt. Itt viszont az igazság úgy hevert a szobában, mint egy földre ejtett befőttesüveg: ragadt, koszolt, és már senkinek sem volt édes.
— Erzsébet asszony — szólalt meg végül halkabban. — Miért nem mondta el azonnal?
— Mert azt mondtátok volna, hogy vén bolond vagyok.
— Most is ezt gondolom. De ha rögtön szól, lett volna rendőrség, feljelentés, tanúk. Nem zálogház, meg a gyerek pénze.
Erzsébet felnézett.
— Rendőrség? De hát megígérte…
— Elköltözött — mondta Gábor. — Az ígéretei pedig vele együtt mentek taxival.
A kapitányságon három órát töltöttek. Az ügyeletes fáradt arccal hallgatta végig őket, néha nagyot sóhajtott, egy ujjal pötyögött a billentyűzeten, és közben azt mormogta:
— Ilyen Zoltánból minden lépcsőház kitermel legalább egyet. A feljelentést felvesszük, de hát maguk is értik…
— Azt értjük — felelte Katalin —, hogy ha nem teszünk semmit, még három nyugdíjast kifoszt.
Gábor szótlan maradt. Márk Erzsébet mellett ült, és odanyújtott neki egy palack vizet.
— Mama, igyál.
Erzsébet átvette.
— Haragszol rám?
— Igen. De attól még a nagymamám vagy. Csak ezentúl nem utalok pénzt, amíg anya nem ellenőrzi. Semmi személyes, pénzügyi önvédelem.
Erzsébet hüppögött egyet.
— Tiszta Katalin lettél.
— Legalább valaki fejlődik a családban — jegyezte meg Katalin.
Este, mire hazaértek, a lakás macskatáp- és mosatlanserpenyő-szaggal fogadta őket. Lilla előballagott a szobából, végigmérte a társaságot, majd olyan hangosan nyávogott, mint egy bizottsági elnök, aki megállapította a hiányosságokat.
Gábor levette a kabátját.
— Holnap kiváltom a gyűrűt.
— Miből? — kérdezte Katalin.
— Eladom a csónakmotort.
— Azt, amit három éve készülsz megjavítani?
— Azt.
— Hiszen már eleve rosszan vetted.
— Épp ezért olcsón adom. De eladom.
— Gábor.
— Mi van?
— Ne csinálj hőstörténetet egy rakás lom köré. Először összeírjuk, kinek mivel tartozunk. Hitelkártya, zálogház, Dóra laptopja, Márk cipője. Aztán majd kitaláljuk.
Gábor szinte bűnbánóan nézett rá.
— Megint te fogod elrendezni az egészet?
— Nem. Mi fogjuk elrendezni. Óriási különbség, még ha neked eddig csak árnyalatnyinak tűnt is.
— Én tényleg azt hittem, hogy csak irányítani akarsz.
— Irányítottalak is. Mert úgy viselkedsz, mint aki képes prémium macskatápot venni anélkül, hogy legalább a macskát megkérdezné.
— Jogos.
— De én nem akarok az anyád lenni, Gábor. Abból már van egy, és hidd el, mindannyiunknak bőven elég.
Gábor leült az asztalhoz.
— Attól féltem, azt mondod majd: magadnak kerested a bajt.
— Mondom is. Magadnak kerested. De ez nem jelenti azt, hogy leülök teázni, és végignézem, ahogy elsüllyedsz. Csak mostantól evezel velem, és nem a csónak végében üldögélsz, nagy beszédet tartva a szabadságról.
Márk ekkor letette az asztalra a régi edzőcipőjét.
— Ha már őszinteségi est van, tessék. Elengedett a talpa. Pillanatragasztóval próbáltam megoldani, aztán ráléptem egy zacskóra, úgyhogy a jobb cipőm kanyarodáskor zörög.
Gábor a kezébe vette a cipőt.
— Holnap veszünk másikat.
— Közös pénzből?
Katalin válaszolt:
— Szülői pénzből. Ez egy ősi valuta. Nem feleződik, hanem egyszerűen kötelező.
Gábor bólintott.
— Megvesszük. Dórának is kifizetjük a maradékot a javításra. Anyának pedig… anyának határt szabunk.
— Miféle határt? — kapta fel a fejét Katalin.
— Nem pénzben. Emberileg. Ha hív, együtt nézzük meg, mi a baj. Pénzt csak papírok után adunk. És nincs több olyan, hogy „Katalinnak ne szólj”.
— Ezt körülbelül tíz évvel ezelőtt kellett volna kimondani.
— Jobb későn, mint a második Zoltán után.
Gábor telefonja megint megszólalt. A kijelzőn ez állt: „Anya”.
Ránézett Katalinra.
— Hangosítsd ki — mondta az asszony.
Gábor megnyomta a gombot.
— Gábor — hallatszott Erzsébet hangja. — Gondolkodtam. Van egy kis megtakarításom a betétkönyvben. Nem sok. Temetésre tettem félre.
— Anya…
— Ne szakíts félbe. Temetésre még gyűjtök, nem sietek sehova. Holnap kiveszem, és visszaadom Márk nyolcezer forintját. Neked is valamennyit. És Katalinnak… mondd meg neki…
Katalin közelebb hajolt a telefonhoz.
— Hallgatom.
Erzsébet pár másodpercig hallgatott.
— Köszönöm, hogy nem tapostál el teljesen.
— Nem emberségből történt. Egyszerűen nem maradt hozzá erőm.
— És a feljelentést is köszönöm. Egyedül nem mentem volna be. Szégyelltem.
— Szégyen az, amikor az ember nem tesz semmit, és tovább hazudik.
— Megértettem.
Gábor úgy meredt a telefonra, mintha most hallaná először az anyját parancsoló hang nélkül.
— Holnap átmegyek, anya. De színház nélkül, jó?
— Megpróbálom.
— És mérd meg a vérnyomásodat.
— Megmértem. Normális.
Katalin nem bírta ki:
— Látja? A rendőrségi feljelentés kiválóan karbantartja az ereket.
Erzsébet váratlanul felhorkantott.
— Neked, Katalin, olyan a nyelved, mint a reszelő.
— Legalább a levesbe gyorsan készül a répa.
A hívás után csend lett. Nem béke, az még nagyon messze volt. De legalább őszinteség. Katalin elővette a jegyzetfüzetét, ugyanazt, amelybe máskor azt írta: „tej, tojás, hajdina, izzó”, és a lap tetejére felvezette: „Mentési terv vízbe esetteknek”.
Gábor melléült.
— Írd: hitelkártya, százhetvennyolcezer.
Katalin felnézett.
— Azt mondtad, nem vészes.
— Hazudtam.
— Fejlődés. Folytasd.
— Zálogház: hetvenkétezer kamatokkal. Dórának még húszezret kell adnunk. Márknak cipő. Anyánál… egyelőre kérdőjel.
— Összesen?
— Sok.
— A „sok” nem szám. A számok ijesztőbbek, de legalább nem hazudnak.
Majdnem éjfélig számoltak. Gábor most először látta a családi költségvetést nem valami titokzatos fekete lyuknak, amelybe a felesége beleönti a fizetését, hanem egy kopott csónaknak, amelyen minden hónapban újabb és újabb léket kell betömni. Itt különóra. Ott gyógyszer. Itt drágább lett a bérlet. Ott az iskola pénzt kér az őrzésre. Itt a macskának oltás kell. Ott a lányuk azt írja: „Anya, kibírom még”, és ettől nem büszkének kellene lenni a gyerekre, hanem legszívesebben fejjel menni a falnak, mert a gyerekeknek nem kellene a felnőttek ostobaságát „kibírniuk”.
— Katalin — mondta végül Gábor. — Én ezt nem tudtam.
— Tudtad. Csak nem néztél oda.
— Az rosszabb?
— Őszintébb.
Sokáig hallgatott, aztán elővette a kártyáját, és letette Katalin elé.
— Legyen közös?
— Nem — felelte Katalin.
Gábor meglepődött.
— Miért?
— Mert a régi rendszer sem volt jó. Te odaadtad a pénzt, és ezzel le is vetted magadról a felelősséget. Én átvettem, és morcos forgalomirányító lettem. Ennek vége.
— Akkor hogyan tovább?
— Lesz közös számla a közös kiadásokra. Mindketten látjuk, mindketten fizetünk, mindketten tervezünk. Lesz saját pénz is, megalázás és vallatás nélkül. De adósság, szülői segítség, nagyobb vásárlás csak megbeszélés után. Nem engedélyt kérünk, hanem megbeszéljük. Érted a különbséget?
— Próbálom.
— Próbáld gyorsabban. A lakáshitel nem várja meg a személyiségfejlődésedet.
Gábor fáradtan elmosolyodott.
— Gonosz vagy.
— Fáradt vagyok. Ezt sokan összekeverik.
Másnap Gábor eladta a motort. Nevetséges összegért, de eladta. Utána Katalinnal együtt elmentek a zálogházba. A pecsétgyűrű végül visszakerült hozzá.