– nevetett fel. – Tartok azoktól a férfiaktól, akik szerszámmal érkeznek.
Elmosolyodtam, mert első hallásra egyszerű tréfának tűnt. Olyan ártalmatlan, könnyű mondatnak, amelyre az ember legyint egyet. Mégis megfeszült bennem valami.
Amíg kibontottam a konzolt, Eszter ott sertepertélt mellettem. Eleinte teljesen normálisan viselkedett: a kezembe adta a csavarokat, kérdezgette, melyik falrészen mutatna jobban a tévé, milyen magasságban lenne kényelmes nézni. Aztán egyszer csak túl közel került. A parfümje már nem finom háttérillat volt, hanem szinte az arcomba nyomult. Később lehajolt a távirányítóért, pedig az úgy feküdt az asztalon, hogy hajolgatás nélkül is simán elérhette volna. Végül a tenyerét a vállamra tette.
– Gábor, te semmit sem változtál.
Oldalra fordítottam a fejem.
– Ezt hogy érted?
– Hát… persze, komolyabb lettél, ez látszik. De ugyanaz a nyugodt ember vagy. Nóra mutatott rólatok képeket.
– Aha. Értem.
Hátrébb léptem egyet a fal felé, és a vízmértéket a jelöléshez igazítottam. Abban a pillanatban egészen tisztán belém hasított: nem képzelődöm. Nem én látok bele valamit a helyzetbe. Ez a nő tényleg próbálkozik velem… nem is tudom, hogyan mondjam pontosan. Nem egyszerűen csábítani akar, hanem úgy közeledik, mintha erre meghívást kapott volna, pedig nem kapott.
Kellemetlen érzés volt. Nem hízelgő. Nem mulatságos. Kifejezetten rossz.
Mert amikor az ember felnőtt férfi, házas, és csak azért megy valahová, hogy megcsináljon egy munkát, majd ott elkezdik próbára tenni, akkor nem valamiféle vágyott hódítónak érzi magát. Inkább olyannak, akit valaki belerángat egy idegen játékba, amelyhez semmi kedve.
– Eszter – szólaltam meg a lehető legnyugodtabb hangon –, hadd fejezzem be gyorsan, aztán megyek is.
– Hová sietsz ennyire? – leült a kanapéra, maga alá húzva a lábát. – Tea? Kávé? Vagy valami erősebb?
– Köszönöm, semmit.
– A feleséged megszidna?
Mosolyogva mondta, mégis volt benne valami erőltetett, valami szúrásféle.
– Nem. Egyszerűen várnak otthon.
Pár másodpercig hallgatott, aztán halkan felhorkant.
– Szerencsés ember vagy. Téged legalább vár valaki.
Itt kellett volna észhez térnem. Összeszedni a szerszámokat, félbehagyni az egészet, és szó nélkül távozni. De a tévé már félig a helyén volt, én pedig úgy döntöttem, befejezem. Ez mindig is a gyengém volt: ha valamibe belekezdek, végig akarom vinni, akkor is, ha a levegőben már nemcsak vaníliaillat terjeng, hanem bajszag is.
Eszter felállt, megint túl közel jött, és szinte suttogva jegyezte meg:
– Nórának igaza volt. Te tényleg nagyon rendes ember vagy.
– Miben volt igaza?
– Semmi különösben… sokat mesélt rólad.
Most már alaposabban ránéztem. Mert az a mosoly, amit az arcán láttam, nem olyannak tűnt, mint aki hirtelen ötlettől vezérelve flörtölni kezd. Inkább úgy nézett ki, mint valaki, aki egy előre megbeszélt szerepet játszik el.
– Pontosan mit mesélt? – kérdeztem.
– Azt, hogy régóta csak megszokásból élsz. Hogy közted és a feleséged között már minden olyan… csendes. Tűz nélkül.
A kezem megállt a levegőben.
– Ezt ő mondta neked?
– Hát… barátnők vagyunk. Aggódik érted.
Lassan letettem a csavarbehajtót a padlóra.
– Figyelj ide. Ami köztem és a feleségem között van, az sem rád, sem Nórára nem tartozik.
Eszter visszaült ugyan, de a tekintetét nem kapta el rólam.
– És ha mégis? Ha valaki csak azt szeretné, hogy végre eszedbe jusson, hogy élő férfi vagy?
Na, itt kezdett igazán felfordulni a gyomrom. Nem is elsősorban Eszter miatt. Hanem Nóra miatt. Ez az egész olcsó, kamaszos színjáték undorított. A saját testvérem fél éve dédelgette magában a sértettségét a feleségemmel szemben, és végül mire jutott? Hogy bebizonyítja, gyenge vagyok? Hogy rám küldi a barátnőjét? Hogy hűségpróbát rendez nekem, mint valami ócska tévéműsorban?
Először el sem akartam hinni. Annyira ostoba volt az egész, és közben annyira alantas.
– Most mégis mi történik itt? – kérdeztem.
Eszter vállat vont, de a mosolya már megbicsaklott.
– Gábor, ugyan már. Semmi különös. Te felnőtt férfi vagy, én felnőtt nő. Csak ülünk és beszélgetünk.
– Nem. Ez nem csak beszélgetés. Engem azért hívtak ide, hogy felszereljek egy tévét. Nem pedig erre az egészre.