– És ugyan mi az, hogy „ez az egész”? – kérdezett vissza, és a hangja hirtelen élesebb lett. – Talán valaki idekötözött? Úgy beszélsz, mintha szent lennél.
Ránéztem.
– Nem vagyok szent. Csak azt nem szeretem, ha rám másznak.
Kívülről nézve talán nevetségesen hangozhatott. Egy ötvenen túli férfi áll a nappaliban vízmértékkel a kezében, és közli egy nővel, hogy nem akarja, hogy kikezdjenek vele. Mert ugye a világ szerint ilyenkor a férfinak örülnie kellene. Vagy legalább hízelgőnek érezni, hogy valaki még kívánatosnak látja. Bennem viszont abban a pillanatban semmi ilyesmi nem volt. Csak düh. Meg szégyen. Olyan érzés, mintha valaki engedély nélkül levetkőztetett volna lelkileg, aztán kíváncsian figyelné, vajon meddig bírom.
Eszter hirtelen felpattant.
– Ugyan már, ne játszd meg magad. Mintha annyira undorodnál tőle.
– Igen – feleltem. – Most pontosan ezt érzem.
Csend szakadt ránk. A konyhából hallatszott, ahogy a hűtő kattan egyet. Odakint valaki dudált az udvaron, a szomszéd lakásban pedig ugatni kezdett egy kutya. Ebben a furcsán hétköznapi zajban Eszter egyszer csak teljesen más hangon szólalt meg. Eltűnt belőle a negédes játékosság, a csábítós póz, csak fáradtság maradt.
– Nóra azt mondta, ti már majdnem válásig jutottatok.
– Nóra sok mindent mond.
– Azt is mondta, hogy a feleséged nem becsül meg. Hogy ha találnál valaki mást, az csak igazságos lenne.
Felnevettem. Őszintén. Nem azért, mert mulatságosnak találtam, hanem mert néha az ember az abszurditástól csak így tudja megvédeni magát.
– Igazságos? Uramisten. Ötvenkét éves, és úgy viselkedik, mintha még mindig nyolcadikos lenne. „Elveszem tőled a férjedet”, „majd bebizonyítok neked valamit”. Halljátok ti egyáltalán magatokat?
Eszter arca kivörösödött. Akkor láttam először nem magabiztos csábítónőnek, hanem egyszerű, kimerült asszonynak, aki valamiért szintén belekeveredett egy olyan ügybe, amihez semmi köze nem lett volna.
– Szerinted nekem ez olyan könnyű? – kérdezte halkan. – Én sem vagyok már kislány. És hülye sem vagyok. Csak…
Elhallgatott.
– Csak mi?
– Csak Nóra azt mondta, boldogtalan vagy. Hogy kell neked egy lökés. Hogy régóta nem azt az életet éled, amit szeretnél.
– Azt nem említette, hogy ő maga fél éve alig beszél velem? Hogy azért sértődött meg, mert Katalin nem kért tőle bocsánatot valamiért, amit el sem követett?
Eszter lesütötte a szemét.
És akkor, teljesen váratlanul, megértettem valamit. Nem igazán erre a nőre haragszom. Lehet, hogy magányos. Lehet, hogy neki is jólesett volna újra kívánatosnak éreznie magát. Lehet, hogy egyszerűen elhitte valaki más történetét rólunk. Kellemetlen volt, igen. Megalázó is. De az igazi ütés nem tőle jött.
Hanem a húgomtól.
Attól az embertől, aki pontosan tudja, hogyan élünk. Aki harminc éve ismeri Katalint. Aki nálunk ült egy asztalnál, nálunk hagyta a gyerekeit hétvégére, pénzt kért kölcsön, és az én konyhámban sírt a válása után. És ez az ember most úgy döntött, engem használ majd bunkósbotnak a saját női háborújában.
Szó nélkül meghúztam az utolsó csavart. Bekapcsoltam a tévét. A képernyőn azonnal megjelent valami zenecsatorna harsány intrója, aztán felüvöltött egy vidám dal a szerelemről. Mintha az élet még itt is gúnyt akart volna űzni belőlem.
– Kész – mondtam.
Eszter az ablaknál állt, karjait összefonva maga előtt, mintha fázna.
– Gábor.
– Igen?
– Sajnálom.
Bólintottam. Nem nagyvonalúan, nem szépen megfogalmazott mondatokkal. Csak bólintottam.
– Én is sajnálom, ha durva voltam.
– Semmi baj – felelte, és megpróbált mosolyogni. – Legalább a tévé egyenesen áll?
Ránéztem a falra, aztán vissza rá.
– Egyenesen. Ebben legalább nincs meglepetés.
Rossz vicc volt, mégis működött. Eszter először csak horkantott egyet, aztán nevetni kezdett, végül valamiért majdnem elsírta magát. Nem akartam megfejteni. Felvettem a kabátomat, és elindultam az előszoba felé.
Már az ajtónál jártam, amikor utánam szólt:
– Nóra kérte, hogy majd hívjam fel.
Visszafordultam.
– Ne hívd.
– Ennyire ostobának nézel?
Megvontam a vállam.
– Ma már nem.
Odakint nyirkos, sötét este fogadott, és a levegőben vizes aszfalt szaga terjengett. Beültem az autóba, de vagy öt percig csak ültem a volán mögött, anélkül hogy beindítottam volna a motort. A kezem tényleg remegett. Nem a kísértéstől. Még csak nem is az adrenalintól. Hanem valami gyerekes, mélyről jövő sértettségtől. Furcsa ezt az én koromban bevallani, de egészen másképp fáj, ha nem egy idegen árul el, hanem a saját embered.