Szombat reggel csörgött rám a húgom. Épp a konyhában ácsorogtam egy régi, kinyúlt pólóban, a már teljesen kihűlt kávémat kortyolgattam, és egyetlen dolog járt a fejemben: valahogy túl kellene élni a hétvégét újabb családi balhé nélkül.
– Gábor, segíts már ki, jó? Az egyik barátnőmnek, Eszternek új tévéje van, de nincs, aki felrakja a falra. Negyven perc az egész. Beugranál hozzá?
Tulajdonképpen ezzel a mondattal indult minden.
Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy aznap reszkető kézzel fogok hazamenni, mintha belül valami ragacsos mocsok tapadt volna rám, és azzal az eltökélt gondolattal, hogy a saját húgommal többé nem akarok beszélni, biztosan legyintek egyet. Ugyan már. Egy tévé felfúrása. Mi történhetne?
Ötvennégy éves vagyok. Nem vagyok regényekből kilépett hősszerelmes, nem vagyok sorozatbeli macsó, és végképp nem az a férfi, akinek a nők az első találkozásnál a nyakába ugranak. Átlagos ember vagyok. Van hasam. A derekam néha fáj. A szemüvegemet hol a homlokomon hordom, hol az egész lakásban keresem, miközben végig ott van rajtam. A feleségem, Katalin gyakran mondogatja, hogy mindent meg tudok javítani, csak a saját idegeimet nem. Sajnos ebben igaza van.
Nórával, a húgommal az utóbbi fél évben elég feszült volt köztünk a viszony. Nem is egyszerűen feszült: inkább olyan, mint egy áram alatt lévő vezeték. Látszólag nyugodtan lóg, de ha hozzáérsz, azonnal megráz. Összeveszett Katalinnal az unokahúgom születésnapján. A mai napig nem tudom pontosan, min kaptak hajba. Talán pénzen, talán valami régi sérelmen, amelyet évek óta hurcoltak magukkal. A nők néha képesek a semmiből úgy összeveszni, hogy utána hónapokig szikrázik a levegő körülöttük.
A botrány után Nóra furcsán kezdett viselkedni. Külön hívogatott engem, és ilyeneket mondott:
– Te egyszerűen nem látod, milyen a feleséged. Teljesen elnyomott téged.
Én akkor még próbáltam elütni a dolgot:
– Nóra, engem senki nem nyomott el. Csak elegem van abból, hogy mások veszekedését hallgassam.
– Jól van, jól van – felelte ilyenkor. – Majd egyszer megérted.
Ez a „majd egyszer megérted” azóta is ott cseng a fülemben.
Megkérdeztem tőle:
– És Eszter miért nem hív szakembert?
– Ugyan már, hagyjuk ezeket a mestereket. Vagy fél napig várni kell rájuk, vagy megjelenik valami kölyök, aki életében először lát fúrógépet. Te meg ügyes kezű ember vagy.
Már ennél a mondatnál gyanút kellett volna fognom. Amikor a rokonok túl édesen kezdik dicsérni az arany kezedet, ott általában valami csapda lapul. De én, mint egy utolsó jóhiszemű bolond, úgy döntöttem, hogy egyszerűen segítek.
Katalin aznap az édesanyjához ment. Az előszobában szóltam neki indulás előtt:
– Beugrom egy órára Nóra barátnőjéhez, felteszek neki egy tévét, aztán jövök haza.
Bólintott.
– Csak ne emelgess semmi nehezet. És egyél valahol útközben, mert ha éhesen jössz haza, morogni fogsz.
Pont ezt szeretem a feleségemben: egyszerűen beszél, fölösleges dráma nélkül. Harminc év alatt volt közöttünk minden. Sértődés, hallgatás, válságok, amikor az ember azt érzi, könnyebb lenne különválni, mint újra megtalálni a közös hangot. De valami tisztességes őszinteség mindig megmaradt köztünk. Lehet, hogy nem szép, nem filmszerű, de valódi.
Eszter a város túlsó felén, egy új építésű házban lakott.
A lift valami ostoba dallamot játszott, amitől már a harmadik emeletnél kedvem lett volna kiszállni, és inkább gyalog menni tovább. Az ajtaján műlevendulából font koszorú lógott, pedig november volt. Már ez is különösnek tűnt.
Szinte azonnal ajtót nyitott.
– Gábor? Jaj, végre. Gyere be.
Eszter negyvenkilenc éves volt, ezt később valamiért külön is fontosnak tartotta megemlíteni. Jól nézett ki, ezt nem lehetett tagadni. Nem erőltetetten fiataloskodott, inkább látszott rajta, hogy odafigyel magára. A haja szépen be volt szárítva, a körme friss manikűrt kapott, és otthon sem pongyolában vagy kinyúlt pólóban volt, hanem valami puha, bézs ruhában. Túl elegáns volt ahhoz a helyzethez képest, hogy „egyedül várom, mikor fúrja fel valaki a tévét”. Vaníliaillat lengte körül, és még valami fanyarabb, csípősebb aroma, talán borsra emlékeztető.
– Vedd le a cipőd, adok papucsot.
– Nem kell, így is megleszek. Gyorsan végzek.
– Ahogy szeretnéd – mosolygott. – Nóra azt mondta, te megbízható férfi vagy.
Ez a „te” valahogy rögtön megkarcolta a fülemet. Mégsem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.
A nappaliban ott állt a vadonatúj tévé a dobozában, mellette a falikonzol, egy zacskó csavar, a dohányzóasztalon pedig egy pohár bor. Egyetlen pohár. Már beleivott.
– Vársz valakit? – kérdeztem, magam sem tudom, miért.
– Nem. Miért?
– Semmi. Csak a pohár miatt.
– Ja, az csak bátorságnak kell.