Két héttel ezelőtt. Már átvittem oda néhány holmit. Most összeszedem, ami még kell, és elmegyek.
Nem várta meg, mit felelnek. Bement a szobába, kinyitotta a szekrényt, és előhúzta azt a táskát, amelyet már az előző hétvégén összekészített. Iratok, pár ruha, a laptop, néhány könyv. Csupa olyasmi, ami nélkül nem akart elindulni. Ami maradt, azt majd később viszi el, amikor már nem kell minden mozdulatért magyarázkodnia.
A nappaliból beszéd szűrődött ki. Mária gyorsan, fojtott indulattal mondott valamit hálátlanságról, arról, hogy ők mennyi mindent megtettek érte, ő pedig így viszonozza. Gábor hangját nem lehetett hallani.
Eszter behúzta a táska cipzárját. Felvette a kabátját, aztán kilépett az előszobába.
— Várj már — szólalt meg Gábor.
Ugyanott állt, a fal mellett, ugyanazzal a tanácstalan testtartással, mintha valaki elfelejtette volna megmondani neki, most mit kell tennie.
— Ezt most komolyan gondolod?
— Igen.
— De miért? A pénz miatt?
Eszter ránézett. Nem dühösen. Inkább nagyon figyelmesen. Látta rajta a sörfesztiválos pólót, a zavart arcot, annak az embernek az arcát, aki három éve nem dolgozott, három éve nem vette észre őt igazán, három éve hagyta, hogy az anyja mindent eldöntsön helyette, és még mindig őszintén nem értette, mi történt.
— Nem a pénz miatt, Gábor.
— Akkor miért?
Erre már nem válaszolt. Lehajolt, felvette a cipőjét, a vállára akasztotta a táskát.
Mária ekkor jelent meg a konyhaajtóban. Ott állt, összeszorított szájjal, mint egy élő torlasz.
— Ha most kimész azon az ajtón, vissza ne gyere — mondta. — Ezt jól jegyezd meg.
— Megjegyeztem — felelte Eszter.
Aztán lenyomta a kilincset, és kilépett.
Odakint hűvös volt a levegő. A metró felé indult, a táska húzta a vállát, mögötte pedig ott maradt egy lakás, három év, mások döntései és egy üres agyagcserép, amelybe végül soha nem került virág.
A Zöld utcai lakásban viszont már volt cserép. És benne egy pozsgás. A kabátzsebében pedig két kulcs lapult.
A metróban elővette a telefonját. Három nem fogadott hívás Gábortól, mind a húsz perc alatt, amíg gyalogolt. Egy pillanatig nézte a kijelzőt, aztán visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe.
A saját megállójánál szállt le. Felment a lépcsőn, átvágott az udvarokon. A hársfák csupaszon álltak, mégis elevennek tűntek: türelmesen vártak valamire, ami majd eljön.
A zárba illesztette a kulcsot. Kinyitotta az ajtót.
Bent csend fogadta. A lakásnak enyhe festékillata volt, és mintha a pozsgás illatát is érezte volna, pedig a pozsgásoknak, tudomása szerint, nincs is különösebb szaguk. Eszter mégis úgy érezte, van. Valami sajátos, otthonos illata.
Letette a táskát, és az ablakhoz ment. Lent az udvaron égett egy lámpa. A fénykörében látszott egy pad, rajta két macska, mögötte a hársak ágai. Teljesen hétköznapi látvány volt, mégis olyan, amitől az ember szívesen marad mozdulatlanul, csak hogy nézhesse.
Eszter így is tett. Állt az ablak előtt, és nézte.
Később vizet forralt. Felült az ablakpárkányra, átkarolta a térdét, és arra gondolt, hogy másnap vennie kell egy rendes bögrét. Meg egy kicsi lábtörlőt az ajtó elé. Talán még egy másik pozsgást is, hogy az elsőnek legyen társasága.
A telefon ismét megrezzent. Ezúttal ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
Felvette.
— Eszter? — kérdezte egy idegen, női, tárgyilagos hang. — Krisztina vagyok a munkaerő-közvetítő irodától. A múlt hónapban küldte be az önéletrajzát. Most megnyílt egy álláslehetőség: vezető adminisztrátort keresnek egy magánklinikára. Ha még aktuális, egyeztethetnénk egy találkozót.
Eszter egy másodpercig hallgatott.
— Aktuális — mondta végül. — Találkozzunk.
A vízforraló kattant egyet. Az ablak alatt a macskák leugrottak a padról, és eltűntek valamerre a saját dolgaik után. A lámpa egyenletes, nyugodt fénnyel világított tovább.
Minden csak most kezdődött el.
Az első éjszakán alig aludt.
Nem a félelemtől. A csend miatt. Három év után, amikor mindig járt-kelt valaki a lakásban, beszélt, bekapcsolta a tévét, székeket tologatott, ez a némaság szinte tapinthatónak tűnt. Sűrűnek. Olyannak, mint egy jó, nehéz takaró.
Eszter feküdt, és hallgatta.
Reggel egy kis lábasban főzött kávét. Bögréje még nem volt, ezért pohárból itta, mint valami egyetemista. Az ablakon túl a házmester leveleket terelt a seprűjével, két idős asszony beszélgetett a bejáratnál, verebek csipkedtek egy morzsát a pad mellett. Közönséges reggel volt. Az ő reggele.
Gábor dél körül írt. Mindössze egyetlen szót:
„Beszélünk?”
Eszter sokáig nézte az üzenetet. Aztán válaszolt:
„Ha lesz mit mondanod, írj.”
Aznap több üzenet nem érkezett tőle.
Mária egyáltalán nem jelentkezett. Ez várható volt, és a maga módján még tisztességesnek is hatott.
Kedden Eszter elment az állásinterjúra. A magánklinika kisebb volt, mint képzelte, de világos, rendezett, a hallban élő növények álltak. A főorvos úgy nézett rá, mint emberre, nem úgy, mint egy betöltendő feladatra. A fizetés magasabb volt, a beosztás kedvezőbb.
— Mikor tudna kezdeni? — kérdezte.
— Két hét múlva — felelte Eszter. — A mostani munkahelyemen még le kell zárnom néhány ügyet.
A férfi bólintott, és kezet nyújtott.
Hazafelé betért egy virágüzletbe, és vett még egy pozsgást. Apró volt, tüskés és makacs. Otthon az első mellé tette az ablakpárkányra.
Ott álltak ketten, két kicsi zöld lény az agyagcserepekben, és kifelé néztek az udvarra. A hársfákra. A lámpára. A padra. Mindarra, ami mostantól egyszerűen csak kilátás volt az ablakból.
Az ő ablakából.
Eszter belekortyolt a kávéjába — már abból a rendes bögréből, amelyet útközben vett —, és arra gondolt, tavasszal a hársak bizonyára virágba borulnak majd.
Ő pedig megéri azt a tavaszt.
És látni fogja.