Az arcán olyan kifejezés ült, mintha Eszter késése valami szent és megbonthatatlan rendet borított volna fel.
— Dolgom volt — felelte Eszter.
— Anya vacsorára várt.
— Felnőtt ember vagyok, Gábor.
— Nem erről van szó — húzta el a száját a férfi. — Egyszerűen udvariatlanság.
Eszter levette a cipőjét, aztán bement a konyhába, és engedett magának egy pohár vizet. Mária ott ült az asztalnál, telefon a kezében, valamilyen videót nézett. Amikor a menye belépett, még csak fel sem pillantott. Túl látványosan nem.
Ez volt nála a néma sértettség. A mesterszint. Egyetlen szót sem kellett kimondania ahhoz, hogy mégis betöltse az egész helyiséget a jelenlétével, és a levegő hirtelen sűrűbbnek, nehezebben vehetőnek tűnjön.
Eszter letette a poharat, majd ránézett az anyósára.
— Mária, holnap későn jövök. És valószínűleg holnapután is.
Mária lassan félretette a telefont.
— Ezt mégis hogy érted?
— Munka — mondta Eszter egyszerűen.
— Miféle munka van ilyenkor?
— Olyan, mint máskor.
Mária összeszűkítette a szemét. Abban a pillantásban benne volt minden: a gyanakvás, a számítás, és az a szándék is, hogy a következő kérdéssel sarokba szorítsa. Csakhogy Eszter már az ajtó felé indult.
— Jó éjszakát — mondta.
Azzal bement a szobába, lefeküdt, és a plafont nézte.
A kulcsok a kabátja zsebében voltak, kint az előszobában. Két hideg, fémkulcs. A bankszámláján hat számjegy. És egy lakás hársfákkal az udvaron.
Ebben a lakásban erről még senki sem tudott.
És az elmúlt hónapok legfurcsább, legélesebb érzése éppen ez volt: magában hordozni valamit, ami mindent megváltoztat, miközben közben nyugodtan vacsorázik, nyugodtan válaszol, nyugodtan kíván jó éjszakát.
Mária azt hitte, győzött.
Gábor úgy gondolta, minden megy tovább a megszokott módon.
Csakhogy a megszokott már nem létezett. Legfeljebb még senki sem vette észre.
A következő két hétben Eszter mintha két külön életet élt volna egyszerre.
Nappal a recepción ült, telefonokat vett fel, kartonokat rendezett, időpontokat egyeztetett. Este hazament oda, ahol minden változatlanul zajlott: Gábor a távirányítóval, Mária a telefonjával, a pirított hagyma szaga, és mások döntéseinek fojtogató, otthonosnak nevezett rendje.
De két-három naponta elment a Zöld utcába.
Nem volt különösebb oka. Csak megállt az ablaknál, és nézte a hársfákat. Egyik alkalommal bement egy virágüzletbe, vett egy apró pozsgást, és beültette abba az üres agyagcserépbe. Úgy illett oda, mintha kezdettől fogva arra várt volna, hogy végre megérkezzen.
Lassanként a lakásban megjelentek az első holmik. Nem sok minden: két garnitúra ágynemű, amelyet az ebédszünetében vásárolt. Egy törölköző. Egy vízforraló. Apróságok mind, mégis az övéi.
A vihar pénteken tört ki.
Mária megtalálta a bankszámlakivonatot.
Eszter először fel sem fogta, hogyan történhetett. Valószínűleg a bank papíralapú értesítője volt az, amelyet már százszor le akart mondani, de mindig halogatta. A közös postaládába dobták be a lépcsőházban. Mária pedig, akinek szokása volt mindenkinél hamarabb megnézni a postát, kivette.
Elolvasta. Aztán bevitte a konyhába.
Amint Eszter hazaért, azonnal megérezte, hogy valami nincs rendben. Gábor a fal mellett állt, zsebre dugott kézzel, és a padlót bámulta. Mária az asztalnál ült, kezében a papírral, olyan arccal, amilyen annak az embernek van, aki végre bizonyítékot talált egy régi gyanújára.
— Ülj le — mondta.
Eszter nem ült le. Megállt az ajtóban.
— Ez micsoda? — Mária az asztalra tette a kivonatot, és Eszter felé fordította.
Eszter rápillantott. Igen. Az ő számlája volt. Az ő számai.
— Bankszámlakivonat — felelte.
— Azt én is látom, hogy bankszámlakivonat! — Mária hangja élesebbre váltott. — Gábor, te ezt láttad? Fél éven át titokban gyűjtögette a pénzt előled! Fél éven át!
Gábor felemelte a tekintetét. Nem düh volt benne igazán, inkább zavarodottság. Nem erre számított. Hozzászokott, hogy Eszter a háttér része: halk, kényelmes, kiszámítható háttér.
— Eszter — szólalt meg végül —, ez igaz?
— Igen.
— Miért?
Eszter egy pillanatra elhallgatott.
— Arra az esetre, ha szükség lenne rá.
— Miféle esetre?! — Mária felpattant. Alacsony asszony volt, mégis értett hozzá, hogyan foglalja el maga körül az egész teret. — Ezt hazugságnak hívják! Ezt úgy hívják, hogy valaki a férje mellett él, közben meg pénzt rejteget! Egy rendes feleség nem csinál ilyet!
— Mária — mondta Eszter nyugodtan —, maga nem az anyám. És nem is a bírám.
Csend lett.
Mária erre nem volt felkészülve. Három év alatt Eszter egyszer sem szólt hozzá így: egyenesen, kerülőutak nélkül, remegés nélküli hangon.
— Mit mondtál? — kérdezte halkan.
Ez a halk hang sokkal veszélyesebb volt, mint a kiabálás.
— Azt, amit hallott.
Gábor az anyjára nézett. Aztán a feleségére. Majd megint az anyjára, olyan ember módjára, aki csak akkor tud dönteni, ha valaki előbb megmondja neki, mit kell gondolnia.
— Eszter, azért érted, hogy ez… — kezdte.
— Gábor — vágott közbe Eszter —, elmegyek.
A szó beleesett a csöndbe, és ott is maradt.
— Hová mennél? — kérdezte a férfi értetlenül.
— El. Végleg.
Mária kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Majd újra kinyitotta.
— Te… — kezdte, de nem jutott tovább.
— Van egy lakásom — mondta Eszter. — Kivettem.