— Anya, szia! Csak átutazóban vagyunk, nagyjából két óra múlva odaérünk. Tedd fel a vizet, mi hozunk tortát. Otthon vagy, ugye?
Gábor hangja élénken csengett, kissé lihegősen, mintha menet közben beszélne, miközben éppen a csomagtartóba pakol, vagy a boltból siet vissza az autóhoz. Olyan hang volt ez, amelyben már minden el van döntve, s amely nem kérdez igazán, csak közöl.
Mária a füléhez szorította a telefont, és a kertet nézte. Leszállóban volt az este. A kerítés mögött már kinyílt az estike, és nehéz, édeskés, enyhén fűszeres illata lassan végigúszott az egész telken, egészen a kerti asztalig, ahol a teásbögréje állt. Régi bögre volt, fehér, kék peremmel, a füle mellett apró repedéssel. Számtalanszor elhatározta már, hogy kidobja, aztán valahogy mindig visszatette a helyére. Abban a hajszálrepedésben volt valami ismerős, valami otthonos.
— Gábor — szólalt meg végül.
Nem emelte fel a hangját. Egyszerűen csak kimondta a fia nevét, és utána elhallgatott.
— Mi van? Nem örülsz nekünk? Direkt úgy terveztük az utat, hogy útba ess. Anna is jön, üzeni, hogy puszil. Azt mondta, régen találkoztatok.
Mária letette a bögrét az asztalra. A tea még forró volt, vékony pára szállt fel róla. A „Mezei csokor” nevű filteres teát itta, sárga tasakos, semmi különös, talán még másodosztályúnak is mondható, de megszokta az ízét, és már nem vágyott másra.
— Mikor indultatok el? — kérdezte.
— Úgy három órája. Figyelj, már úton vagyunk, minden rendben. Csak mondd meg, van-e otthon valami, amivel meg tudsz kínálni minket, vagy vegyünk még valamit útközben? A tortát már megvettük, „Mézes kastély” a neve. Az ilyeneket te szereted.
Mária nem volt biztos benne, hogy szereti-e a „Mézes kastély” nevű tortát. Sőt, arra sem emlékezett, hogy Gábor valaha is pontosan tudta volna, mit szeret ő igazán.
— Ne gyertek ide — mondta.
A vonal másik végén csend lett. Hosszú, sűrű, tompa csend, akár a vatta.
— Mi?
— Azt mondtam, ne gyertek. Ma ne jöjjetek hozzám.
— Anya, ezt most komolyan mondod? Már úton vagyunk. Három órája vezetünk. Felfogod te ezt egyáltalán?
— Felfogom — felelte Mária. — Éppen ezért mondom most, és nem két óra múlva.
Gábor nem szólt. Aztán Mária hallotta, hogy valamit félhangosan mond a feleségének, nyilván a tenyerével takarta el közben a készüléket. Kisvártatva ismét hozzá beszélt:
— Anya, mi történt? Beteg vagy? Rosszul érzed magad?
— Nem. Jól vagyok. Pontosan ezért kérem, hogy ne gyertek.
Felemelte a bögrét, és ivott egy kortyot. A tea erős volt, kissé kesernyés, éppen olyan, amilyennek estefelé lennie kellett.
A kert alkonyatkor mindig más arcát mutatta. A bal oldali kerítés mellett álló almafa fekete körvonallá tömörült. A ribizlibokrok egyetlen sötét sávvá olvadtak össze. Az estike azonban továbbra is virágzott, és az illata nem tűnt el, csak még sűrűbbé, még tapinthatóbbá vált, mintha maga az éjszaka erősítené fel.
Ezt a házat Mária építtette fel magának. Nem úgy, hogy saját kezével rakta volna a téglákat, bár a vége felé, apróbb dolgoknál még erre is sor került néhányszor. De ő választott ki minden anyagot, minden deszkát, ő vitatkozott a kivitelezővel, és ő járt ki gumicsizmában az építkezésre akkor is, amikor szakadt az eső, s a telek körül minden dagonyává változott. Ő döntötte el, hová kerüljön a konyhaablak, hogy reggelente rálásson az almafára. Ő választotta ki a zsalugáterek színét is. Az estikét pedig ő maga ültette végig a kerítés mentén, mert az édesanyja valamikor azt mondta róla, hogy nincs ennél becsületesebb virág: csak este illatozik, akkor, amikor már senkinek sem kell bizonyítania semmit.
A ház a betegsége után épült. Azután, hogy eladta a városi lakást. Azután, hogy eldöntötte: ami korábban volt, az ott maradt, a városhatáron túl, és többé nem akarja magával cipelni.
— Már megint szeszélyeskedsz — mondta Gábor.
Megváltozott a hangja. Egyenletesebb lett, keményebb. Így beszél az ember, amikor józanul akar hangzani, miközben belül már gyűlik benne a harag.
— Anya, most őszintén. Majdnem egy éve nem láttunk. Te nem hívsz minket. Mi magunktól elindulunk hozzád, erre te…
— Én pedig azt mondom, hogy nem kell jönnötök — ismételte Mária. — Ez nem szeszély.
— Akkor mi?
Mária nem válaszolt azonnal. A kezeit nézte, a bőrén elszórt pigmentfoltokat. Három évvel ezelőtt mintha még alig lettek volna ott, vagy csak nem figyelt rájuk. Most viszont ott voltak: barnás, szabálytalan foltok a kézfején, mintha valaki gyenge teát löttyintett volna egy papírlapra, aztán hagyta volna megszáradni. Már hozzászokott ezekhez a foltokhoz. Valahogy azok is hozzá tartoztak.
— Gábor — szólalt meg végül. — Erről nem akarok telefonon beszélni. Forduljatok vissza, és menjetek oda, ahová eredetileg tartottatok.
— Mi sehova máshova nem tartottunk! Hozzád mentünk!
— Akkor menjetek haza. Vagy, ha elfáradtatok, szálljatok meg valamelyik út menti panzióban. De ide ne gyertek.
Újabb szünet következett. Ezúttal rövid volt, éles, mintha késsel vágták volna el.
— Áldozatot csinálsz magadból — mondta a fia.
Halkan beszélt. Szinte nyugodtan. És éppen ettől a nyugalomtól volt fájdalmasabb, mintha ordított volna.
— Mindig ezt csináltad. Történik valami, te elhallgatsz, bezárkózol, aztán mindenkinek ki kell találnia, mi bajod. Másoknak normális anyjuk van, te meg…
— Mindenkinek másféle anyja van — felelte Mária. — Ahogy minden gyerek is másféle. Gábor, én nem játszom semmilyen szerepet. Egyszerűen csak azt kérem, hogy ma ne gyere ide. Kérlek.
A fia nem válaszolt rögtön. Mária a vonalban hallotta az út egyhangú moraját, azt a távoli, szüntelen zúgást. Tehát valóban mentek tovább. Vagy Gábor beszélt vezetés közben, vagy Anna tartotta neki a telefont. Mária nem akart ezen gondolkodni.
Három évvel korábban a fürdőszoba padlóján feküdt, és arra gondolt, talán így történik az ilyesmi. Nem nagy zajjal, nem rémisztően. Csak fekszik az ember a hideg csempén, képtelen felkelni, és tudja, hogy a fal túloldalán a szomszéd macskája alszik, mert még annak neszezése is áthallatszik, de semmi mást nem hall. Nincsenek lépések. Nincs emberi hang.
Akkor sem sírt. Még ahhoz sem maradt ereje.
Az egész persze korábban kezdődött, jóval azelőtt az éjszaka előtt, amikor összeesett. A diagnózist február elején közölték vele, abban a szürke, kimerítő hónapban, amikor a járdák szélén a hó már feketévé koszolódik, de új hó még mindig nem érkezik. Az onkológus fiatal volt, tisztán, pontosan beszélt, és többnyire nem rá nézett, hanem az előtte fekvő papírokra. Mária hallgatta, és közben valamiért azon járt az esze, vajon kihúzta-e otthon a vasalót, holott egészen biztosan kihúzta. Ilyen az emberi fej: amikor valami túl nagyot kellene befogadnia, inkább kapaszkodik valami jelentéktelen apróságba.
A férje addigra már nem élt. Másfél évvel korábban halt meg, hirtelen, a szíve vitte el, egyenesen a munkahelyén. Huszonnyolc évet töltöttek együtt, és Máriának még arra sem maradt ideje, hogy bármit igazán elmondjon neki. Utána következett egy esztendő, amelyet mintha ködben élt volna végig, majd februárban megkapta a diagnózist.
Még aznap felhívta Gábort. A fia akkor másik városban lakott, egy építőipari cégnél dolgozott, és éppen nem sokkal korábban született meg a kisfia. Mária a telefonban hallotta a baba sírását, valahonnan a háttérből pedig Anna hangját.
— Anya, ez most komoly? — kérdezte akkor Gábor. — Mármint biztos?
— Biztos. Beutalót is kaptam a klinikára.
— Hát… jó. Tarts ki. Kell valami?
— Egyelőre nem tudom — mondta Mária.
— Akkor szólj, ha bármi van.
Ő szólt. Többször is. Amikor elkezdődtek a kemoterápiás kezelések, és eleinte még azt hitte, megbirkózik velük, később viszont már nem bírta. Amikor a lakásban feküdt, és nem volt annyi ereje, hogy felkeljen, eljusson a konyháig. Amikor annyira rosszul volt, hogy még a szavak kimondása is erőfeszítésébe került, mégis tárcsázta a fia számát, mert valami mélyen benne még mindig reménykedett.
— Anya, én tényleg mennék, hidd el — mondta Gábor. — De most olyan helyzet van a munkahelyemen, átadás előtt áll az építkezés, egyszerűen nem tudok elszabadulni. Érted, ugye?
— Értem — válaszolta Mária.
— Na látod. Azért boldogulsz, nem? A szomszédok segítenek?
— Segítenek.
— Akkor jó. Szólj, ha már tényleg nagyon nagy a baj.
Ő szólt. Gábor mégsem jött el.
Aztán nagyjából egy hónappal később történt valami más. Gábornak és Annának volt valamilyen családi összeütközésük, Mária nem mélyedt bele a részletekbe. Ezúttal Gábor telefonált magától, zaklatottan, és hosszasan beszélt, tanácsot kért. Mária a kanapén feküdt, és hallgatta. Aztán mondott neki ezt-azt. Végül a fia ennyit mondott: most már könnyebb.