— Eszter, ezt te is pontosan belátod. A család attól család, hogy nincs „enyém” meg „tiéd”, hanem minden közös. Anyának igaza van. Nem kellene külön kuporgatnod a pénzedet, mintha nem bíznál bennünk.
Eszter ránézett. A sörfesztiválos pólójára. A „Bajnok” feliratú bögréjére. Aztán Máriára, aki összefont kézzel ült, olyan türelmes, számonkérő arccal, mint egy ügyész, aki már előre tudja az ítéletet.
— Rendben — felelte Eszter. — Átgondolom.
Azzal felállt, és bement a fürdőszobába. Megnyitotta a csapot, elővette a telefonját, és üzenetet írt. Nem a barátnőjének. Nem az édesanyjának. Az ingatlanosnak. Annak, akivel már egy hónapja beszélt telefonon, amikor először kezdett garzonokat nézegetni csendesebb környékeken.
„A Zöld utcai lakás megvan még?”
Alig telt el egy perc, már érkezett is a válasz.
„Igen. A tulajdonosok bármelyik nap meg tudják mutatni.”
Eszter elzárta a vizet. Megtörölte a kezét. A tükörbe pillantott: nyugodt arc nézett vissza rá, diadalnak nyoma sem volt rajta. Csak egy emberé, aki tudja, mi lesz a következő lépése.
Aztán visszament a konyhába, és megkérdezte:
— Maradt még kávé?
Mária elégedetten biccentett. Azt hitte, győzött.
Egyelőre hadd higgye ezt.
A Zöld utcai lakás pontosan olyan volt, amilyennek Eszter elképzelte.
Harmadik emelet, két ablak az udvarra, ahol öreg hársfák álltak. Apró konyha fehér csempével, az ablakpárkányon pedig egy üres agyagcserép maradt az előző lakóktól. A szoba nagyjából tizennyolc négyzetméteres lehetett — nem palota, nem is tágas otthon, de az övé lehetett. Teljesen az övé.
Az ingatlanos, egy Benedek nevű fiatal férfi, akinek a kabátján állandóan félig nyitva lógott a cipzár, mögötte lépkedett, és lelkesen magyarázott valamit a jó beosztásról meg a kellemesen csendes falakról. Eszter alig fogott fel belőle bármit. Az ablaknál állt, és az udvart figyelte, ahol két veréb ugrált a padon: szorgoskodtak, csipkedtek, mintha rengeteg dolguk lenne, és közben olyan szabadok voltak, hogy attól Eszter mellkasában megmozdult valami.
— Kiveszi? — kérdezte Benedek.
— Egyelőre csak megnézem — mondta Eszter.
Pedig már akkor tudta, hogy igent fog mondani.
Dél körül ért haza. A lakásban sült hagyma szaga terjengett: Mária főzött. Ez mindig különleges lelkiállapotot jelentett nála. Csak akkor vette át a konyhát, amikor úgy érezte, ő az otthon megkérdőjelezhetetlen úrnője. Az utóbbi hetekben pedig egyre nagyobb biztonsággal viselkedett így.
Gábor a nappaliban ült. Futballt nézett. Természetesen.
— Hol voltál? — kérdezte, anélkül hogy levenné a szemét a képernyőről.
— Elintéznivalóm volt.
— Vasárnap milyen elintéznivaló?
— Az enyém.
Gábor halkan felhorkant. Mária kinézett a konyhából, fakanállal a kezében, és végigmérte Esztert. Szakszerű, leltározó pillantás volt. Így nézik azt a bútort, amelyet át kell tolni egy másik sarokba, vagy végleg ki kell dobni.
— Ülj le, mindjárt kész az ebéd — közölte.
Nem azt mondta, hogy „gyere be”, nem azt, hogy „milyen napod volt”. Egyenesen utasított.
Eszter levette a cipőjét, bement a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, és leült az ágy szélére. Elővette a telefonját, és írt Benedeknek: „Kiveszem. Mikor írhatjuk alá a szerződést?”
Három perc múlva megjött a válasz. Kedd este hét, iroda a Május utcában. Ennyi.
Eszter elrakta a készüléket. Átöltözött. Aztán kiment ebédelni.
Mária az asztalnál elemében volt. Abból lehetett látni, ahogyan az ételt szedte: úgy, mint aki épp óriási kegyet gyakorol mindenkivel, aki körülötte ül. Gábor némán és gyorsan evett, már fél szemmel azon járt az esze, mikor térhet vissza a tévéhez.
— Eszter — szólalt meg az anyósa —, ugye érted, hogy mi Gáborral csak rendet szeretnénk ebben a házban?
— Értem.
— A pénzügyi összevisszaságból soha nem lesz semmi jó. Én mindig mondtam Gáborkámnak: egy családban egy kasszának kell lennie. Egyvalaki átlátja, irányítja, a többiek pedig tudják, mire megy el a pénz.
Az „egyvalaki” természetesen Máriát jelentette. Aki hivatalosan nem is lakott velük, a fogkeféje mégis harmadik éve állt a fürdőszobai pohárban.
— Logikus — mondta Eszter, és a kanaláért nyúlt.
Mária egy pillanatra elhallgatott. Ellenvetésre számított; azzal tudott mit kezdeni, abban gyakorlott volt. Tudta, hogyan kell letörni, hogyan kell sarokba szorítani az embert. A beleegyezés viszont kizökkentette.
— Akkor tehát megegyeztünk — vonta le óvatosan a következtetést.
— Mondtam, hogy átgondolom — ismételte Eszter ugyanazt, amit előző este.
Mária ezt ismét megadásnak értette. Elmosolyodott, és Gábor tányérjára még egy adagot tett.
A kedd szinte észrevétlenül érkezett el.
Eszter ledolgozta a műszakját: nyolc óra a recepción, végtelen kartonok, csörgő telefonok, betegek, akiknek az arcán ugyanaz a fáradt kifejezés ült. Munka után azonban nem hazafelé indult, hanem elkanyarodott a Május utca felé.
Benedek irodája kicsi volt: két íróasztal, egy nyomtató, az ablakpárkányon kávégép. Papírillat keveredett benne az olcsó instant kávé szagával. Eszter aláírta a bérleti szerződést, és átadta a kauciót készpénzben. Két hete vette fel a bankból, azóta egy borítékban lapult a munkahelyi táskája legalján.
— A kulcsok — mondta Benedek, és felé nyújtott egy karikát.
Két darab volt rajta. Egyszerű, fémkulcsok.
Eszter átvette őket, és a tenyerébe zárta.
Nem történt semmi ünnepélyes. Nem szólt zene, nem változott meg körülötte a világ. Csak két kulcs feküdt a markában egy ajtóhoz, amely mögött csend várta, meg egy üres agyagcserép az ablakpárkányon. Odabent mégis valami hosszú, megkönnyebbült sóhajjal engedte ki a levegőt, mintha évek óta visszatartotta volna.
Kicsivel kilenc előtt ért haza.
— Hol jártál? — Gábor a folyosón állt, kezében a távirányítóval.