rövidre nyírt hajjal, és azzal a szokással, hogy szinte mindig gyorsabban beszélt, mint ahogy az ember követni tudta.
A második napon, amikor a szünetben kávét ittunk, váratlanul felém fordult.
— Mária, maga hány éve foglalkozik módszertani munkával a saját területükön?
— Tizennyolc éve — feleltem. — Amióta átkerültem ebbe a beosztásba.
— Tudja, hogy a szabályzataikat nálunk alapanyagként használjuk?
— Sejtettem — mondtam.
Katalin érdeklődve nézett rám, mintha nemcsak a választ mérlegelné, hanem azt is, hogyan mondtam.
— Úgy hallottam, maguknál új igazgató van.
— Nyolc hónapja — válaszoltam egyenletes hangon.
— És milyen?
Egy pillanatig hallgattam.
— Tevékeny ember — mondtam végül. — Frissíti az állományt.
Katalin bólintott. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni; látszott rajta, hogy régi motoros, nem árulja el magát egy félrebillenő szemöldökkel sem. Azt viszont pontosan értettem, hogy ez a kérdés nem véletlenül hangzott el.
Négy nap múlva tértem vissza.
Az asztalomon Erika üzenete várt: „Jöjjön be, amikor tud.”
Nem halogattam, azonnal átmentem hozzá.
— Mária — mondta, és becsukta mögöttem az iroda ajtaját —, amíg távol volt, járt itt valaki a megyei igazgatóságtól. Hosszasan beszélt az igazgatóval. Utána László egész nap szokatlanul csendes volt.
— A megyei igazgatóságtól? — kérdeztem vissza.
— Igen. Véletlenül meghallottam pár mondatot. Az utóbbi hónapok személyzeti döntéseiről volt szó. Több olyan emberről is, akit az igazgató érkezése után küldtek el.
Bólintottam.
— Erika, mindent jól csináltál. Köszönöm.
Még aznap benézett hozzám Judit, az idősebb ellenőr, akit László az elsők között bocsátott el, még januárban. Judit ötvennyolc éves volt, huszonnégy év szolgálati idővel. Neki is ugyanazt a két havi bért ajánlották fel, ő pedig aláírta a megállapodást, mert megijedt.
— Mária — kezdte halkan —, azt mondták, hogy még fordulhatok a munkaügyi felügyelethez. Hogy talán nem csúsztam ki a határidőből.
— A megállapodás aláírásától számított három hónap — feleltem. — Mennyi telt el azóta?
— Két és fél.
— Akkor még van időd. Kényszer alatt írtad alá?
— Azt mondta, ha nem teszem meg, talál majd okot arra, hogy fegyelmivel küldjön el. Megijedtem.
— Ez nyomásgyakorlás. Írj le mindent, amire emlékszel: dátumokat, pontos mondatokat, azt is, ki volt jelen. Utána menj el tanácsadásra.
Judit bólogatott, és közben jegyzetelni kezdett egy papírlap szélére. A keze enyhén remegett.
— Judit — mondtam neki —, huszonnégy évet dolgoztál le itt. Nem így kellett volna elmenned.
Három héttel azután, hogy hazatértem Győrből, hivatalos bizottság érkezett az intézményünkbe a megyei igazgatóságtól. Nem udvariassági látogatás volt: megbízólevéllel jöttek, tételes ellenőrzésre. Az előző nyolc hónap személyügyi iratait kérték be, vagyis mindent attól a naptól kezdve, amikor László átvette az igazgatói széket.
Én tovább végeztem a dolgomat. Kilenc előtt pár perccel érkeztem, hat körül indultam haza, módszertani értekezleteket tartottam, válaszoltam a járási egységekből érkező megkeresésekre, és ügyeltem rá, hogy egyetlen határidő se csússzon meg.
Lászlót három napig nem lehetett látni a folyosókon. Bezárkózott az irodájába.
A negyedik napon Erika jelent meg nálam egy iratköteggel.
— Mária — mondta —, a bizottság bekérte az elmúlt nyolc hónap összes közös megegyezéses megszüntetését. És azokat a feljegyzéseket is, amelyekre a döntéseket alapozták.
— Ami hozzám tartozik, az mind az irattárban van — válaszoltam. — A saját feljegyzéseimet mindig rendesen előkészítettem.
— Tudom. Nem azokról beszélek.
— A többiek ügyében viszont, Erika, én nem tudok segíteni. És neked sem kötelességed bárkit fedezni. Azt add át, amit hivatalosan kértek.
Erika nagy levegőt vett, mintha addig bent tartotta volna.
— Igen — mondta végül. — Én is erre jutottam.
Az ellenőrzés eredményéről nem hivatalos iratból értesültem, hanem Ilonától, aki nálam is régebb óta dolgozott ott: harmincöt éve. Ismerte az épület minden zugát, és az emberekről is többet tudott, mint amennyit azok magukról szívesen bevallottak volna.
— Mária — szólt oda péntek este, amikor együtt mentünk a kijárat felé —, a mi Lászlónkat behívták a megyei igazgatóságra. Szőnyeg szélére állították.
— Mikor?
— Tegnap. Ma meg olyan volt, mint a fal.
Nem feleltem.
— Te tudtad? — kérdezte Ilona.
— Azt tudtam, hogy a szabályokat nem dísznek találták ki — mondtam.