Ilona erre halkan felnevetett. Nem gúnyosan, inkább úgy, mint aki pontosan érti, miről beszélek.
Hétfőn délelőtt tíz órakor üzentek, hogy menjek be az igazgatói irodába. László az íróasztala mögött ült. Nem volt rajta a szokásos feltűnő mandzsettagomb, csak egy egyszerű zakó, az arca pedig szürkének és kialvatlannak tűnt.
Mellette egy számomra ismeretlen, ötvenöt év körüli férfi foglalt helyet, szürke öltönyben. Amikor beléptem, röviden bemutatkozott:
— István vagyok, a megyei igazgatóság helyettes vezetője.
Leültem velük szemben.
— Mária — kezdte István tárgyilagos hangon —, az ellenőrzés eredménye alapján az elmúlt nyolc hónap személyzeti ügyeiben több szabálytalanságot tártunk fel. Különösen a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetésénél merült fel, hogy egyes dolgozókra nyomást gyakoroltak. Összesen hét érintettről beszélünk.
Hét. Én ötről tudtam. A másik kettő neve számomra is új volt.
— Az intézmény hivatalos felszólítást kapott — folytatta, és egy iratot tett az asztalra. — Emellett vizsgáljuk annak lehetőségét is, hogy az érintett munkatársak kártalanításban részesüljenek.
Ránéztem Lászlóra. Nem nézett vissza. A tekintete az asztallapra szegeződött, mintha ott keresne valami kapaszkodót.
— Mária — szólalt meg ismét István —, a minisztériumi munkacsoportban végzett tevékenységét külön is megemlítették. Katalin nagyon elismerően nyilatkozott a munkájáról.
Bólintottam. Nem volt mit hozzátennem.
— Ön hogyan látja most a kollektíva helyzetét?
Egy pillanatig hallgattam. László akkor emelte rám a szemét. Nem volt benne harag, sem fölény, sem fenyegetés. Csak fáradtság.
— Jó emberek dolgoznak itt — mondtam végül. — Értik a szakmájukat, és tisztességgel végzik a feladatukat. Az utóbbi hónapok egyszerűen… nehezek voltak.
István jegyzetelt valamit.
Két héttel későbbi hatállyal László beadta a felmondását. Saját elhatározásból. Erika mondta el másnap reggel, amikor épp beértem, és a bögrémet a párkányra tettem.
— Saját kérésre — ismételte halkan. — Minden különösebb zaj nélkül.
— Ehhez joga van — feleltem.
Judit végül megkapta a neki járó összeget, de nem a két havi bérét, hanem hat havi fizetésnek megfelelő kártérítést. Nem tudom pontosan, milyen jogcímen rendezték, nem is kérdeztem. Aznap este felhívott, és csak ennyit mondott:
— Köszönöm.
Aztán csend lett a vonalban. Nem kellett több szó.
A hét érintett közül még ketten visszatértek a munkába, azok, akik valóban ezt szerették volna. A többiek elfogadták a pénzt, és továbbmentek.
Az igazgatói feladatok ideiglenes ellátásával Ilonát bízták meg. Ő maga hívott fel.
— Mária, nem bánod, ha néha kikérem a véleményedet?
— Ilona, harminc éve dolgozunk együtt. Mikor fordult elő, hogy ne beszéltük volna meg a fontos dolgokat?
Ezen őszintén elnevette magát. Melegen, régi módon, ahogy még azokban az időkben, amikor a folyosón egyetlen pillantásból is tudtuk, kinek mire van szüksége.
Azon a reggelen, amikor végre lezárult minden, elsőként érkeztem az irodába. Bekapcsoltam a vízforralót, elővettem a saját csészémet: fehér porcelán volt, keskeny kék csíkkal a peremén. Húsz évvel korábban hoztam be otthonról, és azóta is ott szolgált mellettem, túlélve átszervezéseket, főnököket, vitákat és költözéseket.
Amíg a víz melegedett, felnyitottam a laptopot, és írtam néhány sort Katalinnak. Megköszöntem a kiküldetést, majd megkérdeztem, mikorra várható a munkacsoport következő ülése.
Negyven perc múlva válaszolt: „Várhatóan márciusban. Számítunk önre.”
Bezártam a levelezést, és teát töltöttem.
Odakint csípős novemberi reggel volt. A hőmérő nyolc fok mínuszt mutatott, az ég mégis tisztán derengett. A folyosóról lassan beszűrődtek az első hangok: nyíltak az ajtók, kabátok suhogtak, valaki kulcsot keresett, más már telefonált. Fél óra múlva Erika jött volna aláírandó iratokkal, utána pedig értekezlet következett a járási osztályokkal.
A kezembe vettem a csészét, és arra gondoltam: harminckét év nem pusztán szolgálati idő. Az ember ennyi idő alatt megtanulja, hogy egy rendszer működni tud, ha nem feszítik szét szándékosan. Hogy a szabályok nem azoknak készülnek, akik ügyesen megkerülnék őket, hanem azoknak, akik hajlandók betartani. És hogy a türelem nem gyengeség. Inkább eszköz. Néha az egyetlen, amelyik valóban működik.
László mosolyogva beszélt annak idején a „friss szemléletről”. Nem tudott a telefonhívásról. Nem tudott az irattárról. És nem értette, mit jelent harminckét év egy ilyen helyen.
Megittam a teát, visszatettem a csészét a párkányra, majd felvettem a telefont. Az egyik járási osztályt kellett hívnom, mert régóta húzódott náluk egy beszámolási hiba, amit ideje volt végre rendbe tenni.
A munka nem vár senkire.
Én pedig nem készültem sehová menni.