Nóra pont ebben a pillanatban nyitott ki újra, mintha időzítették volna. Üres vödör volt a kezében.
— Jó napot — mondta, aztán megállt a lépcsőfordulónál.
László arca azon nyomban megváltozott. Még a hangja is más lett, mintha idegenek előtt hirtelen rendes emberré kellett volna válnia.
— Látod, Nóra? — fordult felé. — Vacsoránál mondtam egy szót, erre kitett az ajtón.
Nóra hunyorított egyet.
— Nem mindegy, milyen az a szó.
— Ugyan már, mit mondtam én? Csak nem ízlett a leves.
— Harminc évig nem ízlett? — kérdezte Nóra szárazon.
László arcán megrándult egy izom.
Mintha csak megrendelték volna, abban a pillanatban megszólalt a telefonja. Az anyja hívta. László először kinyomta, de a készülék újra rákezdett a zsebében. Végül felvette, félrefordult.
— Anya, várjál már… Nem, nem az utcán állok. A cuccaimat viszem el… Ne kiabálj már.
Nóra a markába köhögött.
— Úgy hallom, ott sincs túl sok melegség.
Eszter közben átnyújtotta a résen a táskát.
— Ebben benne van minden, ami kellhet.
— Ennyi? — nézett rá László.
— Ennyi.
— És ha este visszajövök?
— Ne gyere.
Még állt egy darabig. Várt. Arra a régi, jól ismert pillanatra, amikor Eszter majd enged, sóhajt, kinyitja az ajtót, és úgy tesz, mintha az egész nem is számítana. Csakhogy Eszter már maga sem értette, hogyan bírhatott éveken át úgy élni, hogy minden mondatára előre mentséget keresett.
— Meg fogod bánni — mondta László. Már nem is dühösen. Inkább fáradtan.
— Lehet — felelte Eszter. — De nem ma.
Aztán becsukta az ajtót.
A lánc halkan megcsörrent. A zár száraz, tiszta kattanással fordult el. A túloldalról nem jött ütés, nem rángatták meg a kilincset.
Tea egy személyre
Három nappal később Nóra túrós süteményt hozott Eszternek.
— Egyél belőle — tette le elé. — Látom rajtad, hogy nagyon tartod magad.
Eszter elnevette magát.
— Nem tartom én magam. Inkább olyan, mintha egy nagy takarítás után lennék.
És tényleg így volt. Fáradt volt, persze. De a lakás levegője megváltozott. Nem kellett minden este vizsgáznia abból, elég jó-e.
László még írt párszor. Egyszer a télikabátját kérte. Máskor azt tudakolta, nem látta-e a fogóját. Eszter a kabátot kitette a lépcsőházba. A fogó végül László kocsijából került elő. Aztán az üzenetek elmaradtak.
Az anyósa sem csillapodott le azonnal. Egy hétig telefonált, utána hangüzeneteket küldözgetett, amelyekben hosszasan magyarázta, hogy „egy ilyen korú férfit nem lehet csak úgy rángatni”. Eszter ezeket már végig sem hallgatta. Törölte mindet.
Vasárnap ugyanazt a levest főzte meg. Pontosan ugyanúgy. Csirkehát, krumpli, répa, kapor. Szedett magának egy tányérral, tört mellé kenyeret, és lassan kanalazta, miközben odakint az április csöpögött az ablakpárkányokról.
Senki nem húzta el a száját. Senki nem oktatta ki.
A leves egyszerűen leves volt. Jó leves.
Utána Eszter elmosta a tányért, letörölte az asztalt, majd valamiért elővette a fiókból azt az üres borsos tasakot. Akkor nem dobta ki. Négyrét hajtotta, és a számlák közé csúsztatta.
Most szétnyitotta, megnézte a varrásnál megülő piros port, és félmosolyra húzta a száját.
Nem a bors miatt történt az egész.
Hanem azért, mert egy napon egy idegen ember a saját konyhádban megint kimondja: „Már megint ez az ízetlen lötty”, te pedig hirtelen tényleg meghallod, amit mond.
Este Eszter erős teát főzött, leült az ablak mellé, és életében először nem figyelte, mikor csapódik be a lépcsőház ajtaja. Az asztalon kés feküdt, mellette a kenyértartó, és egyetlen csésze. Minden a helyén volt.
Ha a csészéd ott marad, ahová te tetted, valahogy egyenletesebben lehet lélegezni.
És önök meddig hallgatnának, ha minden este megkóstolnák önöket is, mint egy rosszul sikerült vacsorát?
Először a férfiak kanállal kopognak a tányér szélén, aztán csodálkoznak, ha egyszer nem nyílik ki előttük az ajtó. Eszter pedig jól tette: táska, kulcsok, és irány az anyja.