– Fiatalítjuk a csapatot – közölte László olyan hangon, mintha valami kifejezetten örömteli hírt osztana meg velem. – A szobáját holnap délig legyen szíves kiüríteni. A szükséges papírokat Erika elintézi a személyügyről.
A kezemben ott volt a bögre, benne a rég kihűlt tea. Fehér porcelán, vékony kék csíkkal a peremén. Húsz évvel korábban hoztam be otthonról. Két évtizeden át állt ugyanazon az ablakpárkányon, és most hirtelen úgy tűnt, ezt is össze kell csomagolnom, mintha az életem egy darabját emelném le onnan.
– Holnap? – kérdeztem vissza.
– Holnap – bólintott, és még mosolygott is hozzá. – Tudja, Mária, halad az idő. Friss erőkre van szükségünk. Fiatal szakemberekre, lendületre, korszerű szemléletre.
Beszélt tovább, sorolta a jól hangzó szavakat, én pedig a bögrémet néztem, és csak egyetlen gondolat járt a fejemben: fogalma sincs arról a telefonhívásról.
Lászlót nyolc hónapja nevezték ki a megyei foglalkoztatási központ élére. Elegáns aktatáskával érkezett, drága mandzsettagombbal, és egy névsorral, amelyen azok szerepeltek, akiktől meg akart szabadulni. Én a második voltam rajta.
– Ne vegye a szívére – tette hozzá, miközben felállt. – Emberi módon intézzük. Közös megegyezés, némi végkielégítés.
Némi. Magamban keserűen elmosolyodtam.
– Rendben, László – feleltem nyugodtan. – Megértettem, amit mondott.
Biccentett, láthatóan meglepte, hogy nem törtem ki sírásban, és könyörögni sem kezdtem. Aztán megfordult, és kiment.
Letettem a csészét az íróasztalra, majd a telefonomért nyúltam.
Harminckét év. Pontosan ennyit töltöttem a foglalkoztatási rendszerben. Huszonöt évesen kezdtem, egy apró járási kirendeltségen, egyszerű ügyintézőként. Akkoriban számítógépről még szó sem volt az irodában: kartotékokkal dolgoztunk, és írógépeken kopogtak a levelek. Később módszertani igazgatóhelyettes lettem. Három olyan megyei szabályzatot írtam, amelyet aztán négy szomszédos megyében is szinte változtatás nélkül átvettek. Negyvenhét munkatársat tanítottam be; közülük tizenkettő ma már vezetői beosztásban dolgozik.
László mindezt készen kapta. Egy működő rendszert, az emberek bizalmát, az általam kidolgozott eljárásrendet.
És most úgy gondolta, némi pénzzel egyszerűen kitessékelhet az ajtón.
Megnyitottam a névjegyzéket, és megkerestem a megfelelő számot.
Három nappal korábban a minisztériumból hívtak. Nem az igazgatót keresték, hanem közvetlenül engem. Katalin, a személyzeti politika osztályvezetője röviden csak ennyit mondott: „Mária, munkacsoportot állítunk fel a módszertani alapok átalakítására. Az ön részvétele kötelező. Készüljön, jövő héten Győrbe kell utaznia.”
Akkor megköszöntem, de Lászlónak nem szóltam róla. Egyszerűen nem adódott rá alkalom. Később pedig rájöttem, hogy talán jobb is lesz kivárni.
És lám, elérkezett a megfelelő pillanat.
Másnap reggel pontosan kilenckor léptem be a személyzeti irodába. Erika, a fiatal, riadt tekintetű ügyintéző már ott ült, előtte egy dosszié hevert.
– Mária – kezdte halkan –, itt van a megállapodás a munkaviszony megszüntetéséről… László azt mondta, a kompenzáció két havi bér.
Két havi bér. Az én fizetésem százharmincnégyezer forint volt. Vagyis harminckét év munkájáért összesen kétszázhatvannyolcezer forintot ajánlottak.
– Erika – mondtam higgadtan –, add ide, kérlek, hadd nézzem át.
Átnyújtotta a mappát. Kinyitottam, végiglapoztam. A szöveg szabályosan volt megfogalmazva: semmi törvénytelenség, csak egy száraz ajánlat arra, hogy közös megegyezéssel távozzak, nevetséges összegért cserébe. Megtehettem, hogy nemet mondok. Teljes jogom volt hozzá. László azonban nyilván arra számított, hogy rám nehezedik a nyomás, megijedek, és aláírom.
– Ma ezt nem írom alá – jelentettem ki, és visszacsúsztattam a dossziét Erika elé.
– De László azt mondta…
– Erika, te is ismered a munkaügyi szabályokat. A közös megegyezés önkéntes. Jogom van időt kérni az átgondolására. – Felálltam. – Mondd meg az igazgatónak, hogy tizenegykor bemegyek hozzá.
Tizenegyre mindent előkészítettem.
Az asztalomon több papírlap feküdt egymás mellett. Az első a minisztérium hivatalos honlapjáról kinyomtatott dokumentum volt.