Nem is attól, amit Eszter mondott. Inkább attól, hogy akárhonnan próbálta megfogni, az asszonynak mindenre volt válasza.
— Hálátlan vagy — préselte ki végül.
— Lehet — felelte Eszter halkan.
A kezébe nyomta volna a táskát, de László nem nyúlt érte. Eszter erre kitárta az ajtót, és egyszerűen letette a csomagot a lépcsőházba.
A szomszéd ajtajában megkattant a zár. Nóra dugta ki a fejét, a macskamintás otthoni pulóverében, egyik kezében szemeteszacskóval.
— Minden rendben? — kérdezte suttogva.
Eszter bólintott.
— Rendben, Nóra. Megjött László taxija.
Nóra végignézett rajta, aztán Lászlón, majd a táskán.
— Ja. Értem.
László felkapta a holmiját, végre rendesen belebújt a kabátjába, és elindult a lift felé. Közben még hátrafelé dobált néhány mondatot. Hálátlanságról. Az ő koráról. Arról, hogy ő tartott el mindenkit. A lift persze nem érkezett azonnal. Ott állt az ajtó előtt, vörös fejjel, esetlenül, azzal a nevetséges sporttáskával a kezében.
Eszter megvárta, amíg a liftajtó összezárul mögötte. Csak utána ment vissza a konyhába.
Csend lett.
Ennyi.
Tíz perc sem telt el, máris csörgött a telefon. Az anyósa hívta.
Eszter a kijelzőre nézett: „Mária”. Mintha nem is egy ember keresné, hanem valami vizsgálóbizottság.
Felvette.
— Te meg mit műveltél?! László úgy esett be hozzám, mint akit leköptek! Egy tányér leves miatt ekkora cirkuszt csapni!
Eszter leült a hokedlire. Előtte ott állt a bögréje, még üresen.
— Nem a tányér miatt.
— Akkor miért? A férjed mondott egy szót, te meg kiraktad az ajtón! Hát ki vagy te, hogy…
Eszter megszakította a hívást.
A telefon azonnal újra rezegni kezdett.
Aztán megint.
Háromszor egymás után.
Lenémította, vizet engedett a vízforralóba, és csak akkor vette észre, hogy a keze egyáltalán nem remeg.
A készülék zúgni kezdett. A konyha hirtelen kicsinek tűnt, de szabadnak. Nem voltak ott László könyökei. Nem hangzott el az a végtelen „add már ide”.
De ahogy ez lenni szokott, nem az este bizonyult a legnehezebbnek.
Hanem a reggel.
Eszter még az ébresztő előtt felébredt. Szokásból fülelt, vajon csoszog-e László az előszobában, keresi-e a zokniját, morog-e a vízforraló mellett. Semmi. Csak a hűtő dünnyögött magában.
Zabkását főzött. Kitette a vajat az asztalra, és nem sietett. Aztán még el is mosolyodott. A vaj ugyanis ott maradt. Senki nem vágta le a felét, senki nem szólt oda, hogy „tegnap kellett volna takarékoskodni”.
Dél körül Lászlótól üzenet érkezett. Egyetlen szó állt benne:
„Nyisd ki.”
Eszter nem ment rögtön az ajtóhoz. Előbb belenézett a kukucskálóba. Ott állt. Nem ordított. Sapka nem volt rajta. A kezében szatyor lógott.
— Mit akarsz?
— Beszélni.
— Mondjad.
— Ne ajtón keresztül.
— De. Pont így.
Hosszú csend telepedett a lépcsőházra. Végül László halkabban szólalt meg:
— Nálad maradt a borotvám, a töltőm, az ingeim. Holnap dolgozom.
A saját szánalmába is belebotlott. Kérni sosem tudott igazán. Elvenni igen. Követelni még inkább.
Eszter reggel már összekészített mindent. Borotva. Töltő. Két ing. Fehérnemű. Még a bögréjét is beletette, nehogy később apróságokra hivatkozva visszajárjon.
— Kihozom.
Amikor kinyitotta az ajtót, csak a lánc engedte résnyire. László ösztönösen előremozdult. Régi beidegződés volt. Eszter azonban nem hátrált.
— Ne.
A férfi úgy meredt a biztonsági láncra, mintha életében most látná először.
— Eszter, elég már. Kidühöngted magad, kész.
— Nem dühöngtem.
— Egy leves miatt elküldted a férjedet az anyjához. Mondd ezt el másnak, kinevetnek.
— Akkor nevessenek.
Nóra ajtaja mögött ekkor, mintha csak erre várt volna, megint megmozdult a zár.