— Mert te aztán nem ismered a mértéket — dörmögte László. — És hozzál kenyeret is.
Eszter visszalépett az asztal mellé. Nem sietett. Megállt László tányérja fölött, és a piros papírzacskó tartalmát óvatosan, a perem felől kezdve beleöntötte a levesbe. Az egész adag. A paprika előbb sűrű, vörös szigetként ült meg a tetején, aztán lassan szétnyílt a lében, csíkokat húzott maga után, örvényleni kezdett, míg a leves olyan színt nem kapott, mint egy beteg, füstös naplemente.
László nem rögtön nézett fel. Először csak Eszter kezét vette észre. Aztán a tányért.
— Te meg mégis mit művelsz?
Eszter letette az üres zacskót az asztalra, és az ujjával kisimította a gyűrődést a papíron.
— Egyél csak, Lászlókám. Vigyázz, le ne edd magad.
A férfi úgy hőkölt hátra, mintha valaki arcul csapta volna.
— Megőrültél?!
— Te mondtad, hogy moslék. Gondoltam, javítok rajta.
László olyan lendülettel pattant fel, hogy a hokedli nekicsapódott a hűtőnek. Az ajtaján megremegett a régi, tengert ábrázoló mágnes.
— Kinek kellesz te egyáltalán, te vén hisztérika? Pazarolod az ételt, okoskodsz itt! Én egész nap gürcölök, hazajövök, és ez a műsor fogad!
Hangosan beszélt, támadóan, ahogy szokott. Máskor Eszter ilyenkor összement volna, a tekintetét az asztal lapjára szegezte volna, a hangja pedig vékony, orrhangú mentegetőzésbe fordul.
Most azonban nem így történt.
Levonta magáról a kötényt, felakasztotta a szék támlájára, és kiment az előszobába.
— Hová mész? Hozzád beszélek!
— Hallom.
A kamra felső polcán ott állt László sporttáskája. Fekete volt, a cipzárja itt-ott megkopott. Ezzel járt szaunába, és ezt vitte magával az anyjához is, amikor az asszony telefonálni kezdett, hogy csöpög a csap, vagy elfogyott a cukor. Eszter lehúzta a táskát, ledobta a földre, majd kinyitotta a szekrényt.
Alsónadrág. Zokni. Pulóver. Mappa a belépőkártyával.
Legyen.
László kijött utána az előszobába, de még mindig úgy nézett, mint aki nem fogta fel, mi történik.
— Most komolyan előadást rendezel?
Eszter elővette a telefonját, megnyitotta a taxirendelő alkalmazást, és anélkül, hogy ránézett volna, bemondta az anyósa címét. Fejből tudta. Harminc év alatt az ember megtanulja.
— Azonnal mondd le.
— Nem mondom.
— Te most kidobsz engem itthonról?
Ez találta el igazán. Nem a paprika. Nem a táska. Hanem ez a szó: kidobsz.
Eszter felnézett rá.
— Az én lakásomból. Anyádhoz mész. Ott biztosan elég tartalmas lesz minden.
A lakás az övé volt. Az apjától maradt rá, aztán ajándékozási papírral végleg Eszter nevére került. László annak idején csak vállat vont: „A tiéd, hát a tiéd, mit bánom én.” Lakni benne viszont szemmel láthatóan nagyon is szeretett.
Az ajtó melletti falon kis fa kulcstartó lógott. Régi szokásuk volt: oda kerültek a kulcsok, oda a kaputelefon bilétája is. Eszter leemelte László kulcscsomóját a kampóról, és a kardigánja zsebébe csúsztatta.
A férfi meglátta.
És elhallgatott.
Akkor értette meg.
A táska a küszöbnél
— Te teljesen elmentél, ugye? Éjszaka van. Én sehova nem megyek.
— De mész.
— És ha nem?
— Akkor én megyek el, és bezárom az ajtót. Te meg majd elmagyarázod a szomszédoknak, miért üvöltözöl egy idegen lakásban.
Még megpróbálkozott valamivel:
— Na tessék, megsértődött. Hihetetlen. Az ember szóvá teszi a levest, pénzt hoz a házhoz, ő meg bűvészmutatványokat csinál.
Eszter behúzta a sporttáska cipzárját.
— A pénz nem jogosít fel arra, hogy az asztalomnál durván beszélj velem.
— A te asztalodnál?!
— Az enyémnél.
A telefon halkan jelzett. Megérkezett az autó.
László kapkodni kezdett. Elindult a konyha felé, aztán vissza az ajtóhoz, majd újra megállt Eszter előtt, és rámutatott.
— Holnap te fogsz könyörögni. Azt mondod majd: Laci, gyere vissza. Ki javítja meg neked a csapot? Ki fizeti a bevásárlást? Ki állja a rezsit?
— A rezsit megkeresem varrással. Nem először csinálom. A csapot pedig Gergő az ötödikről megjavítja egy üveg lekvárért.
Lászlónak még a szája is nyitva maradt.