— Eszter, belekóstoltam abba a levesedbe… Már megint ízetlen lötty! A sót sajnálod belőle, vagy engem?
A kulcscsomó élesen csörrent az üvegtálkában, olyan hirtelen, hogy Eszter könyöke mellett megremegett a fazékfedő. Éppen a habot szedte le a leves tetejéről; a kanál öblében vékony, remegő zsírcseppek úsztak. A konyhában kapor, főtt csirke és kissé odakapott hagyma szaga keveredett.
László az előszobában állt, kabátban, sapkában, és máris azon a hangon beszélt, amelyet az ember nem a feleségéhez használ, hanem egy felszolgálóhoz, aki rossz ételt tett elé.
— Anyám egyetlen csirkefarhátból olyan levest főzött, hogy a szomszédok is kanalakat csörgettek érte. Nálad meg víz az egész.
Eszter a kötényébe törölte az ujjait. Régi kötény volt, a kék virágok rajta szinte teljesen kifakultak.
— Ülj le az asztalhoz. Kihűl.
Harminc éve nagyjából így teltek az estéik. Ülj le. Ne csapkodj. Egyél. Mindjárt megmelegítem. Teszek még bele sót. Holnap másképp csinálom. Eleinte az ember azt mondja magának: ilyen a természete, hirtelen haragú. Aztán egyszer csak észreveszi, hogy ez már nem természet. Ez szokás. A hang felemelésének szokása.
A kanál a fazékban
László becsoszogott a konyhába, nehézkesen leült, és lerántotta a fejéről a sapkát. A hokedli panaszosan megnyikordult alatta. Mindig úgy telepedett le, mintha nem a konyhába érkezne, ahol az asztalterítő széle már rég kifehéredett az időtől, hanem valami hivatalos irodába.
— Hol a kenyér?
— A jobb oldali zacskóban.
— Nem az kell. A rozskenyér.
— Reggel elfogyott.
Fel sem nézett.
— És venni már nem lehetett?
Eszter elé tette a tányért. Fehér porcelán volt, keskeny aranycsíkkal a peremén. A régi készletből való. Abból a készletből már csak három tányér maradt meg, meg egy cukortartó, lepattant füllel, Eszter mégis mindig ezeket rakta az asztalra.
László kortyolt egyet a levesből, az orrnyergénél összerándult egyetlen ránc, aztán félretolta a tányért.
— Na, erről beszélek. Moslék. Se íze, se színe. Mivel főzted ezt, gondolatban?
Szerette az ilyen megjegyzéseit. Ő maga nevetett rajtuk a legjobban. Ha Eszter nem mosolygott, még meg is sértődött.
— Nem idegen vagyok, hogy ilyen savanyú képpel ülj itt mellettem.
Eszter leült, de nem nyúlt az ételhez. A viaszosvásznon egy apró kenyérmorzsát nézett. Odakint becsapódott egy autó ajtaja, a lépcsőházban valaki vödörrel koccantott a falhoz. Közönséges este volt, olyan, mint a többi.
Csakhogy a mellkasába most erősebben szúrt bele valami.
— Legalább egyszer, Eszter, csinálhatnál mindent úgy, ahogy mások. Hazajön a férjed a munkából, és rendes vacsora várja, nem ez a félresikerült kotyvalék. A kék ingemet is megint rosszul vasaltad ki. A gallérján ott a törés. És ez a leves…
Megmozgatta benne a kanalat.
— Megint sótlan lötty.
A mondat úgy terült szét az asztalon, mint egy vizes rongy.
Eszternek hirtelen eszébe jutott a múlt szerda. Aztán az azelőtti. Meg a januári este, amikor László a fasírton fintorgott. És a tavaly nyár is, amikor Nóra előtt, lent a ház előtt odavetette: „Eszter uborkái olyanok, mintha bánatban savanyították volna őket.” Nóra akkor zavartan felnevetett, Eszter pedig utána fél éjszaka forgatta a befőttesüvegeket.
László közben már mustárral ette a kenyeret.
— Holnapra rakj össze nekem egy dobozt. De normálisat. Hússal. Ne ezt a verébnek való diétádat. Hallod?
Hallotta. Nagyon is tisztán.
Ha most feláll a sóért, holnap az ing következik. Holnapután a padló. Aztán a hangja, a járása, a kora, minden, ami ő maga. Nem a leves zavarta Lászlót.
A piros zacskó
A tűzhely fölötti szekrényajtó nehezen engedett. László oda sem pillantott. Biztos volt benne, hogy Eszter a sótartóért nyúl. Eszter ujjai azonban egy papírzacskót tapogattak ki: őrölt paprika volt benne, piros, a konyha melegétől langyos, az oldalán kissé felszakadva.
— Csak nehogy túl sok kerüljön bele.