Nem olyan vörös, amilyen haragjában szokott lenni. Hanem fehér. Papírfehér.
– Te nem fizetted? – kérdezte egyenletes, halk hangon.
– Nem.
– Mióta?
– Három hónapja.
Leült a hokedlire. A szék hosszan, panaszosan megnyikordult alatta, mintha az is belefáradt volna mindenbe.
– Erre rájönnek a büntetések. Késedelmi kamat. Ezt érted, ugye?
– Hogyne érteném. Könyvelő vagyok. A lejárt összeg napi nulla egész egy tized százaléka.
Úgy nézett rám, mintha idegen állnék előtte. Nem a felesége, aki nyolc éven át szó nélkül utalgatta helyette a pénzt. Valaki más.
– Miért? – kérdezte végül.
Kihúztam az asztalfiókot, elővettem a zöld füzetet, és letettem elé.
– Nyisd ki.
Lassan lapozni kezdte. Oldal oldal után. Dátumok, oszlopok, összegek. Az én apró, tiszta betűim, egyetlen javítás nélkül. Harminc év gyakorlat után nem remeg meg az ember keze.
– Az utolsó oldalt nézd.
Odalapozott. Két szám állt bekeretezve.
7 040 000.
3 840 000.
– Az első az, amennyit rád költöttem – mondtam. – A második pedig az, amennyit te adtál nekem megélhetésre. Ugyanarra a nyolc évre.
Nem szólt. Visszafelé pörgette a lapokat, mintha abban reménykedne, hogy talál valami hibát. Nem talált.
– Azt mondtad, éljek meg negyvenezerből. Megéltem. Csirkenyakból főztem levest. A hajamat magam vágtam a mosdókagyló fölé hajolva. Harisnyát félévente vettem. Négy éven át ugyanabban a cipőben jártam. Te közben horgászbotokat, orsókat vásároltál, kétszáznegyvenezerért ültél hordószaunában, havi hatvannégyezerért tankoltad a terepjáródat, és a barátaid előtt engem neveztél pénzszórónak.
A zöld füzet ott feküdt köztünk az asztalon. Kopott volt, a sarkai felpöndörödtek, és az első laptól az utolsóig tele volt írva.
– Mostantól fizesd magad. A saját hiteleidet, a saját vásárlásaidat, a saját életedet. Ahogy egy felnőtt férfihoz illik.
– De hát eladják a tartozást a behajtóknak…
– Lehet.
– Ez család, Nóra!
Megigazítottam a szemüvegem. Lassan, a megszokott mozdulattal. A szára végigsiklott az orrnyergemen.
– Egy családban nem fejadagot osztanak a feleségnek. Nem turkálnak a bolti szatyraiban a blokk után. Nem dicsekszenek a haveroknak azzal, milyen olcsón fenntartható asszonyuk van. És nem vesznek százötvenkétezerért horgászbotot, miközben a feleségük nem engedhet meg magának egy ezeregyszázhúsz forintos sampont.
Felállt. Kiment a garázsba. Éjfélig nem jött vissza.
Én visszatettem a füzetet a fiókba. Ráfordítottam a kis kulcsot, amely még anyám régi bőröndjéhez tartozott.
Aztán leültem az ablak mellé. Odakint lassan besötétedett. A garázskapu alatt vékony fénycsík világított. Gábor telefonált valakinek. Talán az anyjának. Vagy Andrásnak. Azt próbálta kitalálni, honnan szerezhet gyorsan pénzt.
Én csak ültem, és lélegeztem. Mélyen, lassan, teljes tüdővel. Egyszer csak éreztem, hogy leenged a vállam. Magától. Nyolc éve tartottam felhúzva, nap mint nap, anélkül, hogy észrevettem volna.
Az ablakon túl tücskök ciripeltek. A nappal átmelegedett föld illata szállt be, és valami édeskés virágillat is: a kerítésnél kinyílt a jázmin. Egyedül ültem a csendes konyhában, és hosszú idő óta először nem akartam számolni, felírni, bizonyítani semmit. Csak ülni.
Két hónap telt el.
Gábor kölcsönkért anyámtól százhatvanezer forintot, abból rendezett egy lejárt részletet. Nekem nem mondta. Anyám hívott fel: „Nóra, Gábor beugrott, kért fizetésig egy kis pénzt. Odaadtam, hát mégsem idegen.” Úgy szorítottam a telefont, hogy kifehéredtek az ujjaim. De hallgattam. Anyámmal majd külön beszélek. Később.
A másik hitelt átütemeztette a bankkal. Még öt évre széthúzta. A törlesztő így negyvennyolcezerre csökkent. Most ő fizeti. Pontosan, napra készen, csúszás nélkül. Úgy látszik, a követeléskezelési osztály hívásai hatásosabb leckét adtak neki, mint az én nyolc évnyi némaságom.
A japán horgászbot a garázsban áll, tokban, érintetlenül. Horgászni egyszer sem ment el ez alatt a két hónap alatt. Drága a benzin, szabad pénz pedig nincs több. A szaunázást havi két alkalomra fogta vissza. Sört már nem rekesszel vesz, csak egy-egy üveggel.
Ugyanabban a lakásban élünk. Keveset beszélünk, azt is inkább csak arról, amit muszáj. A hűtőre ragasztott cetlik megmaradtak, csakhogy most már ő is számol. Tegnap láttam a boltban: két kenyeret nézegetett. A fehér száznyolcvannyolc volt, a barna száznegyvennégy. A barnát tette a kosárba.
Nem tudom, jobb lett-e bármi. Csendesebb igen. Nyugodtabb talán. De melegség nincs. Igazi beszélgetés sincs. Ő azt gondolja, elárultam. Én meg azt gondolom, nyolc éven át ő árult el engem: minden bankjeggyel, minden ellenőrzött blokkal, minden egyes alkalommal, amikor pénzszórónak nevezett.
Andrea, a kolléganőm, ezt mondta a munkahelyen:
– Jól tetted, Nóra. Érezze csak a saját bőrén, milyen az, amikor választani kell a száznegyvennégy és a száznyolcvannyolc forintos kenyér között.
A húgom, Judit felhívott, és amikor megtudta, mi történt, csak nagyot sóhajtott.
– Te aztán nem vagy semmi. Behajtókig elmenni azért már véglet. Nem lehetett volna leülni és normálisan megbeszélni? Hiszen tönkreteszed a családot.
Én pedig nem tudom. Őszintén: nem tudom.