„Akkor végre megtanulsz beosztani” – kegyetlenül vetette oda, rám sem nézve, kabátot húzva és a garázskulcsot tapogatva

Kegyetlen és igazságtalan a csend, ami maradt.
Történetek

– Gábor – szólaltam meg halkan, mégis mind a négyen mozdulatlanná dermedtek. – Ha már mindenki előtt számolgatsz, akkor számoljunk együtt. Mennyi ment el nálad horgászfelszerelésre az elmúlt egy évben?

Abbahagyta a rágást. A villára szúrt húsdarab félúton megállt a szája felé.

– Most ezt minek…

– Ötszázhatvannyolcezer forint. A pergetőbot százh ötvenkétezer volt. Az orsó százo nyolcezer. Zsinórok, wobblerek, villantók, apróságok: nagyjából kilencvenkétezer egy év alatt. Ehhez jön az üzemanyag. Kilenc pecázás egy szezonban. Az út és a benzin még körülbelül kétszázötvenhatezer.

Nem emeltem fel a hangomat. Úgy beszéltem, mint a munkahelyi reggeli értekezleten, amikor tételesen felolvasom a kiadásokat.

– Vagyis egyetlen év alatt nyolcszázhuszonnégyezer forint a hobbidra. Nekem ugyanebben az évben négyszáznyolcvanezret adtál. Ételre, gyógyszerre, mosószerre, minden háztartási dologra. A horgászbotjaidra majdnem kétszer annyit költöttél, mint a feleségedre. Ezek után én vagyok a pénzszóró?

A csend szinte rázuhant az asztalra.

Mihály lassan letette a poharát. András megköszörülte a torkát, aztán zavartan megdörzsölte a tarkóját. Zoltán olyan elmélyülten bámulta a kerítést, mintha abban a pillanatban fedezte volna fel először.

– Te most komolyan mások előtt kezded ezt? – préselte ki a szavakat Gábor a fogai között. Az állkapcsa alatt megfeszült az izom, mintha kavicsok mozogtak volna a bőre alatt. – Elment az eszed?

– Te is mások előtt mondtad, hogy pénzszóró vagyok. Az rendben volt?

Felállt. Nem hirtelen, hanem lassan, fenyegetően. A szék lába végigkarcolta a járólapot. Aztán bement a házba. Az ajtót nem csapta be, csak csendesen, pontosan zárta maga mögött. Ettől lett igazán rossz. Gábornál a halkan becsukott ajtó a némaság kezdetét jelentette. Három napot, egy hetet, amennyit ő jónak látott. Büntetést beszéd nélkül.

A férfiak nagyjából negyedóra múlva kezdtek szedelőzködni. András odavetett egy tompa „viszlát”-ot, és elsőként távozott. Zoltán csak biccentett, aztán ő is elment. Mihály viszont megállt a kiskapunál. Ácsorgott egy kicsit, toporgott, mintha keresné a megfelelő szót. Végül szó nélkül nyújtotta a kezét. Megszorítottam. A tenyere meleg volt, érdes és erős.

Nem mondott semmit. Nem is kellett.

Visszamentem a pavilonba. Összeszedtem a tányérokat, egymásra raktam őket a lavórban, kivitettem a szemetet. Meleg este volt, a levegőben parázs és a veteményesből felszálló kapor illata keveredett. A szomszédból rádió szólt, valami halk, szöveg nélküli zene. Teljesen hétköznapi nyári este.

Bennem pedig olyan csend lett, mintha valaki lekapcsolta volna azt a zúgást, amely nyolc éve egyetlen percre sem hallgatott el.

Leültem a pavilon padjára. Egyedül. A kezemet az ölembe tettem, és vártam, hogy remegni kezdjen. Nem remegett. Csak feküdt ott nyugodtan. Dolgos, száraz, könyvelőkéz volt. Tollat fogni és számolni szokott. Hát most végre kiszámolta.

A hallgatás két teljes hétig tartott. Gábor úgy közlekedett a lakásban, mint egy idegen albérlő. Reggelizni akkor ült le, amikor én már munkába készülődtem. Vacsorázni kiköltözött a garázsba: átvitte oda a vízforralót és a mikrót is. A beszélgetésünk a hűtőre tapasztott cetlikre szűkült, amelyeket a „Legjobb horgásznak” feliratú mágnes tartott a helyükön: „Hívd fel a szolgáltatót a mérőóra miatt.” „Fogy a mosópor.”

Ugyanazokon a papírdarabokon válaszoltam: „Felhívtam, szerdán jönnek.” „A mosópor 1360 forint. A havi negyvenezer melyik részéből vegyem el?”

Az utolsó cetlit összegyűrte, és bedobta a kukába. A mosóport végül ő vásárolta meg. Nyolc év alatt először.

Én pedig esténként kinyitottam a füzetemet. A hasábok egyre hosszabbra nyúltak. Az ő kiadásai a bal oldalon sorakoztak: nagy összegek, széles oszlopban. Az enyémek a jobb oldalon: apró tételek, vékony kis patakként. Két külön világ. Egymás mellett, mégsem együtt.

A végösszeget az utolsó lapra írtam fel. Piros tollal kétszer is bekereteztem.

Nyolc év alatt a hiteleire hétmillió-negyvenezer forintot utaltam át. Négyévnyi fizetésemet. Az ő csónakjára, a motorjára és arra a dézsára, amelyben a barátaival gőzölgött hétvégente.

Ő ugyanezen nyolc év alatt hárommillió-nyolcszáznegyvenezer forintot adott nekem. Negyvenezer szorozva kilencvenhattal. Életre, élelmiszerre, mindenre.

Majdnem kétszer annyit fizettem ki helyette, mint amennyit ő az én létezésemre szánt.

Akkor megtettem azt, ami felé három hónapja haladtam. Vagy talán nyolc éve.

Nem fizettem tovább a hiteleit. Egyiket sem. Egyetlen forintot sem.

Megnyitottam a banki alkalmazást. A megszokott összeg ott állt a képernyőn: kilencvenkétezer forint. Az ujjam megállt felette. Aztán a „Mégse” gombra nyomtam. Töröltem az automatikus utalást, majd kiléptem az alkalmazásból.

Az első héten nem történt semmi. A másodikon érkezett neki egy SMS, de megnyitás nélkül törölte. A harmadik héten felhívták. Kinyomta, mert reklámnak hitte. A negyediken újra csörgött a telefon. Aztán megint. És megint.

Az a hívás az előszobában érte. Én a konyhában álltam, krumplit hámoztam. A kés egyenletes csíkokban vitte le a héjat. Fal volt közöttünk, mégis minden egyes szót tisztán hallottam.

– Igen, tessék. Milyen tartozás? Kétszáztizenhatezer forint? Ez valami tévedés. A feleségem fizeti… Vagyis… Nem, várjon…

Hosszú szünet következett. Hallottam, ahogy lassan leereszti a kezét a telefonnal.

Aztán belépett a konyhába. Az arca sápadt volt.

Életidő