Szó nélkül odamentem ahhoz a fiókhoz, ahol a számlákat és nyugtákat tartottuk. Kikerestem a megfelelő papírdarabot, aztán letettem az ő blokkja mellé.
Tizenhatezer-négyszáz forint. Tankolás. Tele tank.
– Ez meg mi? – kérdezte Gábor.
– Benzinblokk. A tiéd. Tegnapelőttről.
– És akkor mi van? Munkába kell járnom!
– A munkahelyed hét kilométerre van innen. Egy tele tankkal több mint hatszáz kilométert lehet menni, az nagyjából három hét. Te viszont minden héten tankolsz. Havonta négyszer. Vagyis máshová is mész. A tóhoz, Andráshoz, horgászni. Tizenhatezer-négyszáz szorozva néggyel: hatvanötezer-hatszáz forint havonta. Csak benzinre. Nekem meg nem fér bele egy ezer-százhúsz forintos sampon.
Elvörösödött. Nem a szégyentől; Gábor szégyene másképp nézett ki, olyankor félrenézett. Most viszont egyenesen rám meredt, és a vörösség lentről kúszott fel az arcára, a nyakától egészen a homlokáig. A halántékán megugrott egy ér.
– Én keresem a pénzt! – emelte fel a hangját. – Jogom van elkölteni!
– Te háromszáznegyvenezer forintot keresel. Én százötvenkettőt. Az én százötvenkettőmből kilencvenkettő elmegy a te hiteledre. Marad hatvanezer. Te adsz negyvenezret „a családra”. Húszezret félreteszek anyám gyógyszereire. Magamra pedig marad nulla. Nulla forint, Gábor. Nyolc éve egyfolytában.
Úgy csapta be az ajtót, hogy az előszobai polcról lezuhant egy képkeret. Az üveg megrepedt, de nem hullott darabokra. Az esküvői fotónk volt benne. Kilencvennyolc. Én huszonnégy évesen, ő huszonhat évesen. Mindketten mosolygunk. Még egyikünk sem tud semmit.
Felemeltem a keretet, és visszaállítottam a helyére. A repedés pontosan kettőnk között futott végig: ő bal oldalon, én jobb oldalon.
Visszamentem a konyhába. Elővettem a zöld füzetet.
„Február. Sampon – 1120 Ft. G. benzinje – 16 400 Ft. Különbség: tizennégy és félszeres. Veszekedés – az én 1120 forintom miatt.”
Olyan erősen szorítottam a tollat, hogy kifehéredtek az ujjaim bütykei. Az írásom mégis egyenes maradt. Harminc év gyakorlat.
Este felhívott a lányom. Eszter Szegeden élt, belsőépítészként dolgozott. Huszonhat éves volt, albérletben lakott, és a saját pénzéből tartotta fenn magát.
– Anya, miért vagy ilyen csendes?
– Elfáradtam. Sok volt ma a munka.
– Megint apa? A pénz miatt?
Megigazítottam a szemüvegemet. A lencséje tiszta volt, de az ujjaimban benne maradt a mozdulat: ha ideges vagyok, mindig feljebb tolom a szárát az orrnyergemen.
– Dehogy. Minden rendben.
– Anya. Hallom.
Mindig meghallotta. Már iskoláskorában is észrevette, hogy az anyja a mosdó fölött vágja magának a haját, miközben az apja kéthetente új doboz villantóval állít haza.
– Majd máskor beszélünk – mondtam, és letettem a telefont.
A pénteki szaunázást Gábor soha nem hagyta ki. Négy férfi: ő, András, Mihály és Zoltán. Hús a parázson, gőz, sör, beszélgetés fogásokról meg csónakmotorokról.
Két-három havonta nálunk gyűlt össze a társaság. Az udvaron, a filagóriában. Grillrácson sült hús, uborka a kertből. És ott volt a fürdődézsa is, cédrusból, kétszáznegyvenezer forintért, három éve került a helyére. Természetesen hitelből. Természetesen azt is én fizettem.
A sasliknak valót Gábor maga vásárolta. Erre nem sajnálta a pénzt: három kiló sertéstarja, másfél kiló marhahús. Pác, szószok, lepénykenyér. Egyetlen alkalomra húsz-huszonnégyezer forint. Én pedig hordtam ki a felvágottat és a kenyeret. Nem azért, mert kedvem volt hozzá; reggel közölte: „Rakd össze rendesen az asztalt. Kellemetlen lenne a fiúk előtt.”
Kellemetlen. A fiúk előtt. A felesége előtt, aki negyvenezerből él egy hónapban, úgy látszik, nem kellemetlen.
Kiraktam a tányérokat. Mihály, a nehézkes, szótlan ember, csak biccentett. András, a társaság legfiatalabbja, odavetette: „Köszönöm, Nóra néni.” Zoltán töltött magának sört, és nem szólt semmit.
Gábor hátradőlve rágta a sült húst. Jóllakott volt, elernyedt, elégedett. Kigombolta az inge felső gombját. A csuklóján megvillant a vaskos óra: Casio, nyolcvannyolcezer forint. Ajándék saját magának az előző születésnapjára. Ha utánaszámolunk, kinek a pénzéből, akkor tulajdonképpen tőlem kapta.
– Tudjátok, milyen takarékos az asszony? – bökött a villájával a ház felé, mintha én odabent lennék a fal mögött. Pedig három méterre álltam tőle, üres tálcával a kezemben. – Negyvenezer forint egy hónapra, és megél belőle. Semmi baja, megoldja! Bárcsak mindenkinek ilyen felesége lenne.
András bizonytalanul felhorkant, mintha nem tudná, nevetnie kell-e. Mihály a tányérját kezdte nézni. Zoltán ivott egy korty sört, és valahová mellém bámult, nem rám.
– Nem viccelek – Gábor belelendült. – Mindig magyarázom neki, hogy addig nyújtózkodjon az ember, ameddig a takaró ér. A gazdálkodás olyan, mint a horgászat: tudni kell várni. Erre ő hazahoz egy ezerkétszáz forintos sampont. Szórja a pénzt, mint a bolond!
Nevetett. Egyedül. A többiek hallgattak.
Ott álltam a tálcával a kezemben. A lábam ólomsúlyú lett, mintha mindkét cipőmbe fémet öntöttek volna. Összeszorult a torkom. Nyolc éven át nyeltem le ezt. Kilencvenhatszor vettem át a pénzt a konyhaasztalnál, és mondtam rá, hogy „köszönöm”.
A tálcát letettem az asztal szélére. Lassan és óvatosan.