– Negyvenezer – Gábor legyezőszerűen szétterítette a bankjegyeket az asztalon, mintha kártyalapok volnának. – Egy hónapra. Ennyinek elégnek kell lennie.
Ránéztem a pénzre. Két húszezres feküdt előttem: az egyik gyűrött, a másik szinte ropogósan új. Ebből kellett volna kijönnie az ételnek, a mosópornak, a vérnyomásgyógyszeremnek, a buszbérletnek, meg mindannak, amit egyszerűen csak úgy hívnak: élet.
– És ha nem lesz elég? – kérdeztem halkan.
– Akkor végre megtanulsz beosztani – vetette oda, rám sem nézve. Már a kabátját húzta, közben a garázskulcsot tapogatta a zsebében. – Mások is megélnek valahogy, mégsem nyafognak.
Nyolc éve hallottam tőle először ezt a mondatot. „Elég a pénzszórásból.” Akkor téli csizmát vettem magamnak tizenhatezer forintért. A saját fizetésemből. Gábor másfél órán át vallatott miatta: minek új, ha a régi még nem esett szét? Azóta minden hónap ugyanúgy zajlott. Letette az összeget az asztalra, közölte, mennyi jár, aztán elment.
Egy társasházkezelő cégnél dolgoztam könyvelőként. Havi százötvenkétezer forintot kerestem. Nem volt nagy pénz, de éhbérnek sem lehetett nevezni. Csakhogy a fizetésem nem nálam maradt. Minden hónapban kilencvenkétezer forintot utaltam a banknak Gábor hitelei miatt. Két kölcsön volt a nevén: az egyik egy csónakra, a másik a hozzá való motorra. Valamiért mégis én fizettem őket.
Hogy jutottunk idáig? Úgy, ahogy az ilyesmi történni szokott: apránként. Először csak megkért, hogy „ugorjak be egy törlesztővel, jövő hónapban visszaadja”. Nem adta vissza. Aztán újra kért. Majd megint. Végül egyszerűen abbahagyta a fizetést. A bank engem kezdett hívogatni, mert kapcsolattartóként az én számom szerepelt a papírokon. Megijedtem, és utaltam. Aztán így ment tovább, kilencvenhat hónapon át.
Azon az estén Gábor egy hosszúkás dobozzal állított haza a garázsból. Rikító csomagolása volt, tele idegen írásjelekkel.
– Ez meg micsoda? – kérdeztem.
– Pergetőbot – simított végig a dobozon két tenyérrel, olyan óvatosan, mintha élő állatot dédelgetne. – Karbon. Japán. Százötvenkétezer volt. De ez évekre szól, érted? Befektetés.
Százötvenkétezer. Pont annyi, mint az egész havi bérem. Nekem pedig az életre jutott negyvenezer.
A tűzhely mellett álltam, és a csirkenyakból főtt levest kavargattam, mert combra már nem futotta a keretből. A kanál végigkarcolta az edény alját. Fejben számoltam. Könyvelői beidegződés: akkor is összeadok mindent, ha senki sem kéri.
Százötvenkétezer a botra. Kilencvenkétezer a hitelre. Negyvenezer nekem. Gábor fizetése háromszáznegyvenezer volt. Hová tűnt a maradék ötvenhatezer? Benzinre a terepjáróba. Péntek esti szaunázásokra a haverokkal. Rekeszes sörökre. Arra a külön, kényelmesen berendezett életre, amelyben nekem nem jutott hely.
Az én életem ára havi negyvenezer forint volt. Kevesebb, mint az egyik horgászorsója.
Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Feküdtem mellette, és hallgattam a horkolását. Aztán nesztelenül felkeltem, kimentem a konyhába, és elővettem a hátsó fiókból egy régi, zöld kockás füzetet, még a könyvelőtanfolyam idejéből. Kinyitottam az első oldalon, és ezt írtam bele: „2026. január. G. hiteltörlesztése – 92 000 Ft. Az én fizetésemből.”
Nem határoztam el semmit. Nem készítettem tervet. Csak leírtam, hogy nyoma legyen.
Másnap reggel viszont nem küldtem el a pénzt a banknak. Először, kilencvenhat hónap után.
A banki alkalmazás már meg volt nyitva. Az összeg beírva. Az ujjam ott lebegett a „Megerősítés” gomb fölött. Talán tizenöt másodpercig bámultam a kijelzőt. Aztán kiléptem, zsebre tettem a telefonomat, és elindultam dolgozni.
Három nappal később üzenet érkezett Gábor telefonjára. Ő épp zuhanyozott, a készülék pedig a konyhaasztalon hevert, közvetlenül a bögrém mellett. A képernyő felvillant: „Tisztelt Ügyfelünk, hitelszerződéséhez kapcsolódóan hátralékot rögzítettünk…”
Elolvastam, aztán az ablak felé fordultam. Gábor vizes hajjal, törölközőbe csavarva jött ki a fürdőből, felkapta a telefont, végigfutotta az üzenetet. Elfintorodott, de nem szólt semmit. Alighanem valami technikai hibának könyvelte el.
Eltelt még egy hét. Látszólag minden a megszokott mederben haladt. Reggelik, munka, vacsorák. Ő füstölt makrélát vett magának darabonként ezerhatszáznyolcvan forintért. Én hagymás hajdinát főztem. Ugyanannál az asztalnál ültünk. Ő a halat bontotta, lehúzta róla a fényes, aranybarna bőrt, és az illat betöltötte az egész konyhát. Az én tányéromban hajdina volt. Vaj nélkül, mert a vaj megdrágult, a negyvenezer pedig nem nyújtható a végtelenségig.
Aztán jött a sampon ügye.
Vettem egy sampont ezer-százhúsz forintért. Semmi különleges nem volt benne: patikai fajta, nem külföldi, nem divatos, csak olyan, amitől nem viszket a fejbőröm, és nem hullik korpa a vállamra. Próbálkoztam már olcsóbbakkal. Három márkával is. Mindegyiktől úgy kapartam a fejem, mintha a bőrömet akarnám letépni.
Gábor a blokkot a bolti szatyorban találta meg. Nem a pénztárcámban, hanem a zacskóban. Mert átnézte a szatyraimat. Nyolc éve ezt csinálta.
– Ezer-százhúsz forint egy samponért? – két ujja között tartotta a blokkot, mintha valami bűzös dolog lenne. – Normális vagy te? Háromszázhatvanért is van, egész polcokkal áll belőle a diszkontban.
– Attól irritált lesz a bőröm. Ezt már elmondtam.
– Ugyan már. Majd megszokod. Mindenki hozzászokik.