— Ezt nem teheti meg! — szakadt ki belőle levegő után kapkodva. — Három éve dolgozom itt! Van gyakorlatom, vannak jogaim!
— De, megtehetem — feleltem higgadtan. — Én vagyok a tulajdonos. És a saját üzletemben nem kötelességem eltűrni a durvaságot. Erika, kérem, indítsa el a felmondási papírokat. Indoklással. Súlyos munkafegyelmi vétség, valamint a vásárlókkal szembeni viselkedési szabályok ismételt megszegése.
— Értettem — bólintott az üzletvezető. — Még ma elintézem.
— De hát bocsánatot kértem! — Nikolett egy lépést tett felém, a hangja remegett. — Adjon még egy utolsó lehetőséget! Soha többé nem fordul elő, esküszöm!
Egyenesen a szemébe néztem.
— Ne esküdözzön. És könyörögnie sem kell. Az elmúlt fél évben három írásbeli figyelmeztetést kapott. Nem egy esélyt adtak önnek, hanem többet is. Rengeteget. Egyikkel sem élt. Továbbra is megalázta az embereket. Most pedig viselnie kell annak a következményét, amit választott.
— Gyűlölöm magát! — csattant fel Nikolett, és a hangjából végre kibukott az igazi düh. — Maga csak egy rosszindulatú, bosszúálló vénasszony! Direkt jött ide, hogy csapdába csaljon!
Erika azonnal előrelépett, keményen megfogta az eladó karját.
— Nikolett, most azonnal fejezze be, és menjen hátra a raktárba. Szedje össze a holmiját, aztán hagyja el az üzletet. Most. Az elszámolását holnap átutalom a kártyájára.
Nikolett kirántotta a karját, a pult alól felkapta a táskáját, letépte a mellkasáról a névtábláját, a földre hajította, majd kiviharzott az eladótérből. Olyan erővel csapódott be mögötte az ajtó, hogy a kirakat üvege is beleremegett. Csak ketten maradtunk az üzletvezetővel.
— Elnézést, Andrea — szólalt meg Erika elcsukló hangon. — Ez az én hibám. Sokkal korábban el kellett volna küldenem. Cserbenhagytam önt.
— Ne eméssze magát — mondtam. — Most már nincs itt, ez a lényeg. Tud helyette valakit találni?
— Igen, természetesen. Van is egy jelöltem. Negyvenkét éves, tapasztalt nő, hasonló butikban dolgozott korábban. Udvarias, nincs elszállva magától, és kiváló ajánlásai vannak.
— Nagyszerű. Vegye fel minél hamarabb. És kérem, tartson megbeszélést a többi dolgozónak is. Mondja el nekik világosan: a vásárlók tisztelete nálunk nem üres frázis. Ez az üzletünk alapja. Teljesen mindegy, hány éves valaki, milyen ruhában lép be, vagy mennyi pénz van a pénztárcájában. Minden vevő figyelmet, udvariasságot és tisztességes kiszolgálást érdemel. Ez nálunk megkérdőjelezhetetlen szabály.
— Értem — hajtotta meg a fejét Erika. — Mindenképpen beszélek velük. Még ma, zárás után.
— Köszönöm. És még valami. — Elővettem a zsebemből egy névjegykártyát, és átnyújtottam neki. — Ha bármilyen gond adódik, közvetlenül engem hívjon. Akár mikor. Hetente egyszer be fogok nézni a butikba. Előzetes jelzés nélkül. Látni akarom, mi történik itt valójában.
Az üzletvezető átvette a kártyát, figyelmesen megnézte, majd a blézere zsebébe csúsztatta.
— Rendben. Jelentkezni fogok. És a ruha? Elégedett vele, Andrea?
Elmosolyodtam.
— A ruha remek. Szép munka, jó anyag. Örömmel fogom hordani.
— Ennek igazán örülök. Ha bármire szüksége lenne, csak szóljon.
Elköszöntem Erikától, majd kiléptem a butikból. Odakint metsző hideg fogadott, éles szél fújt, a hó apró, jeges pelyhekben csapódott az arcomba. Elmentem az autóig, kinyitottam az ajtót, beültem a volán mögé, és a csomagot a mellettem lévő ülésre tettem. Beindítottam a motort, feltekertem a fűtést. Aztán elővettem a telefonomat a táskámból, és rövid üzenetet írtam Erikának: „Köszönöm a gyors intézkedést. Várom a beszámolót az új munkatársról.” Elküldtem, majd visszatettem a készüléket.
Hetvenkétmillió forintot húsz év alatt gyűjtöttem össze. Nem azért vettem meg ezt az épületet, hogy nagy hasznot hozzon. Azért vettem meg, hogy legyen egy hely, ahol tisztelettel bánnak velem. Ahol nem a születési dátumomat nézik az igazolványomban. Nikolett azt hitte, az életkorom gyengévé tesz. Tévedett. A tiszteletet nem lehet kikönyörögni. Azt csak kiérdemelni lehet.
Ön kiáll magáért, ha megpróbálják megalázni, vagy inkább hallgat, csak hogy elkerülje a konfliktust?