— …bár az ön korában már egy nagypapa is megteszi, csak fizessen rendesen.
Nem szóltam vissza. Egyetlen arcrezdülés nélkül néztem rá, és kivártam, hogy elvégezze a tranzakciót. A kezem nyugodtan pihent a pulton, a hangom sem remegett volna meg, ha megszólalok. Pontosan tudtam, hogy néhány percen belül ez a fennhéjázó magabiztosság csúnyán nekicsapódik majd a valóságnak.
— Jó, akkor lássuk — mondta Nikolett, és bedugta a kártyát a terminálba. — Mindjárt kiderül, van-e mögötte pénz, vagy csak egy villogásra vett műanyag lap. Manapság már ilyesmit is lehet szerezni akárhol, ha valaki elég elszánt.
A készülék röviden csippant. A fizetés azonnal sikeresen lefutott.
Nikolett kihúzta a kártyát, rápillantott a bizonylatra, és az arca úgy megnyúlt, mintha citromba harapott volna. A gúnyos fölény egy pillanat alatt eltűnt róla, de bocsánatkérésre természetesen nem futotta.
— Tessék — morogta, miközben elém tolta a kártyát és a blokkot. — Öltözzön át. Becsomagolom a ruhát.
Visszamentem a próbafülkébe, levettem az estélyit, és újra magamra húztam a saját ruháimat. Amikor kiléptem, a vásárlás már a butik logójával ellátott elegáns papírtáskában várakozott a pult mögött. Nikolett azonban még mindig nem erőltetett magára sem mosolyt, sem udvariasságot.
— Itt van, vigye — nyomta felém a csomagot. — Aztán jöjjön máskor is, ha a nyugdíja engedi. Vagy ha a nagypapa megint ad költőpénzt.
Átvettem a táskát, de nem indultam el. Csak alaposan végigmértem a lányt.
— Nikolett — szólaltam meg halkan, nyugodt hangon. — Mióta dolgozik ebben az üzletben?
Összeráncolta a homlokát, és védekezően keresztbe fonta a karját.
— Mi köze hozzá?
— Egyszerűen érdekel.
— Három éve, ha ennyire tudni akarja — vágta oda ingerülten. — Három éve állok itt nap mint nap. Na és?
— Értem. Tehát három éve — bólintottam lassan. — Akkor bizonyára azt is tudja, kié jelenleg ez a butik.
Nikolett arcán bosszús fintor futott át, mintha már maga a kérdés is sértené.
— Persze, hogy tudom. Régebben Katalin asszony volt a tulajdonos. Aztán eladta valakinek. Az új tulajt még soha nem láttam, mert mindent Erika intéz, az üzletvezető. Miért kérdezget ilyeneket?
— Erika most hol van? — érdeklődtem tovább.
— Hátul, a raktárban. Árut vesz át, most hozták a szállítmányt. Mi van, panaszt akar tenni? — Nikolett elmosolyodott, de ebben a mosolyban semmi kedvesség nem volt. — Ugyan mire panaszkodna? Nem ártottam magának. Eladtam a ruhát, átvettük a fizetést, minden szabályosan történt.
— Kérem, hívja ide.
— Minek magának az üzletvezető? — forgatta a szemét a lány. — Erikának rengeteg dolga van. Nem ér rá minden idős hölgy lelkét ápolgatni.
— Ennek ellenére szeretném, ha idehívná.
Nikolett kelletlenül felhorkant, mégis elővette a telefonját, és tárcsázott.
— Erika, van itt egy vevő, ragaszkodik hozzá, hogy beszéljen veled. Igen, most azonnal. Légy szíves, gyere ki, mert itt áll, és nem akar elmenni. Aha, az eladótérben. Rendben.
Letette a telefont, majd kihívó tekintettel rám nézett.
— Mindjárt jön. De feleslegesen csinálja ezt a műsort. Én semmi olyat nem mondtam. Ráadásul mindig udvarias vagyok. Kérdezze csak meg a többi vásárlót.
Nem válaszoltam. A pult mellett álltam, kezemben a ruhát rejtő papírtáskával, és az ablakon át kifelé néztem. Odakint sűrűn hullott a hó, az emberek lehajtott fejjel siettek a járdán, ki-ki a maga dolgára. Átlagos téli nap volt. Átlagosnak tűnő üzlet. Csakhogy néhány pillanat múlva itt semmi sem maradt a régi.
Alig egy perc telt el, amikor a hátsó ajtón keresztül megjelent egy negyvenöt év körüli nő. Szürke, szigorú szabású kosztümöt viselt, a kezében irattartó mappát szorongatott, az arcán pedig fáradt, de fegyelmezett kifejezés ült. Erika volt az, az üzletvezető.
Egyszer már találkoztunk. Egy hónappal korábban, amikor aláírtam a butik megvásárlásáról szóló szerződést. Ő azonban most nem ismert fel. Akkor szemüveg volt rajtam, a hajamat feszes kontyba tűztem, és sötét, hivatalos kosztümben érkeztem. Most kiengedett hajjal, farmerben, puha pulóverben és visszafogott sminkkel álltam előtte. Mintha egy egészen másik nő lettem volna.
— Jó napot kívánok — köszönt udvariasan, bár a hangjában érezni lehetett némi óvatosságot. — Miben segíthetek?
— Jó napot — feleltem. — Szeretném megkérdezni, Nikolett rendszeresen ilyen hangnemben beszél a vásárlókkal?
Erika homloka azonnal ráncba szaladt, és gyors pillantást vetett az eladóra.
— Mi történt? Nikolett, volt valami gond?
— Semmiféle gond nem volt! — csattant fel a lány. — Teljesen normálisan beszéltem vele! Csak kötözködik!
— Idős nénikének nevezett — mondtam csendesen, egyenesen Erika szemébe nézve. — Felajánlotta, hogy kikísér az ajtóig.