— Nagymama, kikísérjem az ajtóig? — csípte oda az eladónő, miközben tetőtől talpig végigmért. — Itt nem nyugdíjasoknak való holmikat tartunk. Talán a piacon kellene próbálkoznia.
A ruhákkal teli kirakat mellett álltam. A táskámat a kezemben szorítottam, a kabátom a vállamon lógott. A pult mögött álló lány úgy nézett rám, mintha egy csótány mászott volna bele a salátájába.
— Csak körülnézek — feleltem higgadtan.
— Persze, csak körülnéz — horkant fel az eladónő. — Ismerjük az ilyet. Aztán mindent felpróbál, összegyűr, végül meg üres kézzel távozik. Ez butik, ha nem tűnt volna fel. Nem turkáló.
Fiatal volt, talán huszonnyolc éves. Szűk fekete ruha feszült rajta, a körmei rikítóan csillogtak, az arcán pedig az a fajta lenézés ült, amelyet az ember nehezen felejt el. A mellére tűzött névtáblán ez állt: Nikolett.
Egy pillanatra átfutott az agyamon: fogalma sincs róla, hogy egy hónappal korábban megvásároltam ezt az egész butikot az épülettel együtt. És most éppen a saját főnökével pimaszkodik.
— Megnézhetném az új kollekciót? — kérdeztem, és a ruhákkal teli állvány felé intettem.
— Az újakat? — Nikolett lassan végigsétált a kirakat előtt, közben igazgatta a vállfákat. — Nagyi, biztos benne? Ezek nem olcsó darabok. Sőt, nagyon drágák. Nem lenne jobb inkább a leárazott részlegen nézelődnie? Ott akad néhány egyszerűbb holmi.
Közelebb léptem, és leemeltem egy kék ruhát. Az anyaga kellemes tapintású volt, selymesen csúszott az ujjaim között, a szabása időtállóan elegáns. Jó darabnak tűnt.
— Ennek mennyi az ára? — érdeklődtem.
Nikolett rápillantott a címkére, majd féloldalasan elmosolyodott.
— Kétszázhetvenkétezer forint — nyújtotta el a szót. — De őszintén szólva felesleges nézegetnie. Ez biztosan nem az ön pénztárcájához van szabva.
Nem szóltam semmit. A kezemben tartottam a ruhát, megvizsgáltam a varrásokat, végignéztem a szegéseket, ellenőriztem a kidolgozást. Megérte az árát. Talán még többet is kérhettek volna érte.
— Szeretném felpróbálni — mondtam.
— Komolyan? — Nikolett felvonta az egyik szemöldökét. — Tisztában van vele, hogy ha összekeni vagy elszakítja, ki kell fizetnie? Nálunk ez a szabály. A kétszázhetvenkétezer forintot senki nem fogja elengedni önnek.
— Tisztában vagyok vele — bólintottam.
— Hát jó — vont vállat az eladónő. — Maga tudja. De ha mégsem veszi meg, akkor szóljon azonnal. Ne rabolja feleslegesen az időmet. Mindjárt ebédszünetem van.
Leakasztotta a ruhát a vállfáról, és olyan hanyagul nyújtotta felém, mintha felmosórongyot adna át.
— A próbafülke ott van — biccentett a sarok irányába. — A cipzárral meg óvatosan. Olasz, finom darab.
Átvettem a ruhát, bementem a fülkébe, behúztam magam mögött az ajtót. Levetkőztem, majd felvettem. Úgy simult rám, mintha rám szabták volna. A kék árnyalat kiemelte a szemem, a fazon eltakarta, amit el kellett takarnia, a hossza pedig éppen megfelelő volt. Megfordultam a tükör előtt. Szép ruha volt. Igényes. Valóban értékes.
Kiléptem a próbafülkéből. Nikolett a pult mögött ült, magazint lapozgatott, és rágógumit rágott. Fel sem emelte a fejét.
— Milyen? — kérdeztem.
Lustán elszakította a tekintetét az újságtól, és végigmért.
— Hát, tulajdonképpen elmegy — húzta el a száját. — Az ön korához képest egészen rendben van. Bár a kivágása szerintem túl mély. Ötven felett már nem kellene ennyire mutogatni magát az embernek. A nyaki ráncok, tudja, nem éppen dísznek valók.
Ötvennégy éves vagyok. Vannak ráncaim. De soha nem szégyelltem őket. Megdolgoztam értük. Mindegyik egy-egy év munkát, tapasztalatot, küzdelmet és talpra állást jelent.
— Megveszem — jelentettem ki.
Nikolett letette a magazint, és kihúzta magát.
— Komolyan? — A hangjából ki sem próbálta rejteni a döbbenetet. — Biztosan tudja, mennyibe kerül?
— Kétszázhetvenkétezer forint — ismételtem meg. — Igen, tudom.
Az eladónő felállt, közelebb jött, és hunyorítva kezdett vizsgálgatni, mintha hirtelen új megvilágításba kerültem volna számára.
— Hm — nyújtotta el gúnyosan. — És mivel óhajt fizetni? A nyugdíjából részletekben? Vagy az unokák dobták össze?
Kivettem a táskámból a bankkártyámat, és letettem a pultra.
— Ezzel.
Nikolett felkapta, megforgatta az ujjai között. Észrevette a fekete plasztikot, rajta a prémium banki jelzést. Gúnyosan felhorkant.
— Ó, fekete kártya — mondta édeskés, leplezetlen iróniával. — Talán sikerült kifognia egy gazdag férjet? Vagy valami bőkezű idősebb úr támogatja? A tekintetéből látszott, hogy még nem fejezte be a mondatot.