— És akkor a csókok? — csattant fel Gábor. — A találkozások? Az ajándékok, amiket a fiadnak vittem?!
Réka szeme dühösen villant.
— Én egyszer sem kértem, hogy játékokat vásárolj neki. A csók meg nem házassági szerződés, Gábor. Mi vagy te, tegnap jöttél le a falvédőről?
— Tehát én voltam az idióta, aki mindent fizetett…
— Ugyan már, mintha te áldozat lennél! — Réka szája gúnyos mosolyra húzódott. — Otthon ott a feleséged, a gyereked. Vagy komolyan azt gondoltad, beveszem ezt a nagy, tragikus szerelmi mesét?
A gyerekszoba felől hirtelen sírás szűrődött ki. Réka idegesen a hang irányába kapta a fejét.
— Menj el. Zoltán mindjárt itthon lesz.
— Szóval ennyi voltam neked? — Gábor hangja rekedtre torzult. — Egy kis szórakozás? Egy pénzes balek?
— Mit kellett volna látnom benned? — kérdezte Réka fagyosan. — Egy nős férfit, aki otthonról menekülve izgalmat keres. Azt hitted, majd elhiszem, hogy szegény, boldogtalan férj vagy, akit senki sem ért meg?
— Már nincs feleségem! Miattad ment tönkre a családom!
— Nem miattam — vágta rá azonnal. — Hanem miattad. A saját döntéseid, a saját vágyaid miatt. Most pedig rám akarod kenni az egészet?
— Te mocskos, számító ribanc — sziszegte Gábor. — Csak kihasználtál.
Réka közönyösen megvonta a vállát, aztán kitárta az ajtót.
— Gondolj, amit akarsz. De ide többet ne gyere.
— Ezzel még nincs vége — morogta Gábor, miközben kilépett a lakásból. — Az ilyen nők előbb-utóbb megkapják, ami jár nekik.
— Fenyegetsz? — Réka ajkán megint megjelent az a hideg, lenéző mosoly. — Akkor jobb, ha felírod a rendőrség számát. Szükséged lehet rá.
A bírósági tárgyalásig hátralévő hetek ólomlábakon vánszorogtak. Gábor újra meg újra próbálta felhívni Katalint, könyörgött, követelőzött, találkozót akart, de a nő minden alkalommal ugyanazzal a száraz nyugalommal zárta le a beszélgetést:
— Majd a bíróságon.
— Kati, mi egy család vagyunk! Négy évet éltünk le együtt! — próbálta egyszer a régi közös életüket felhozni.
— Gábor, te elárultál engem. És Márkot is. Nem egyszer.
— Ugyan már, mit követtem el olyan szörnyűséget?
— Viszlát, Gábor. A tárgyaláson találkozunk.
Gábor még mindig abban reménykedett, hogy az utolsó pillanatban Katalin meggondolja magát. Hogy eszébe jut majd a négy év, a közös lakás, a gyerek, a sok este, amikor még valóban családnak látszottak. Hiszen hová menne egy nő egyedül, gyerekkel? Ki kellene neki így?
Csakhogy amikor a bíróság folyosóján megpillantotta Katalint, azonnal megértette: itt már nincs mit visszafordítani. A nő egyenesen állt, nyugodtan, összeszedetten. A bíró kérdéseire tiszta, egyenletes hangon felelt, és amikor Gáborra nézett, olyan tekintettel nézte, mintha idegen lenne.
— Felperes, kérem, ismertesse, milyen okból kéri a házasság felbontását — fordult a bíró Katalin felé.
— A férjem három éven át a családi pénzből finanszírozta a házasságon kívüli kapcsolatát — mondta Katalin rezzenéstelen arccal. — Rendszeresen félrevezetett engem a pénzügyeinkkel kapcsolatban, a gyermekünk szükségleteit pedig háttérbe szorította.
— Alperes, kíván reagálni?
Gábor kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta értelmes mondat. Mit mondhatott volna? Hogy ő csak boldog akart lenni? Hogy neki is járt volna egy kis öröm? Milyen nevetségesen hangzott volna ez itt, ebben a rideg teremben.
— Az alperes hozzájárul a váláshoz? — kérdezte a bíró.
Gábor legszívesebben nemet mondott volna. Mégsem tudta. A mellette álló nő arca Kataliné volt, a mozdulatai is ismerősek voltak, de az a Kati, akit ő valaha a feleségének hitt, mintha eltűnt volna. Helyette egy határozott, távoli asszony állt ott, aki már nem kért belőle.
— Hozzájárulok — préselte ki végül a fogai között.
— A felperes tartásdíj megállapítását kéri?
— Igen — felelte Katalin határozottan. — Az alperes valamennyi jövedelmének huszonöt százalékát.
— Ez rablás! — robbant ki Gáborból. — Albérletet fizetek, hiteleim vannak!
— Ezen akkor kellett volna gondolkodnod — jegyezte meg Katalin halkan, de kíméletlenül —, amikor a közös pénzünket egy másik nőre költötted.
Közös vagyon alig akadt, amit meg lehetett volna osztani. Ami maradt, az főleg hitelkártya-tartozás volt, és azt a bíróság Gábor nyakában hagyta. A tartásdíjat a jövedelme negyedében állapították meg: havi hetvenkétezer forintban.
Amikor kiléptek az épületből, Gábor még tett egy utolsó kísérletet. Utolérte Katalint a lépcső alján.
— Kati, talán még…
— Viszlát — vágta el a nő, és továbbindult anélkül, hogy hátranézett volna.
— Meg fogod bánni! — kiáltotta utána Gábor. — Egyedülálló anya vagy egy gyerekkel! Szerinted ki fog így elvenni?
Katalin ekkor megállt. Lassan visszafordult, és olyan nyugodtan nézett rá, hogy Gábor ettől még jobban dühbe gurult.
— Tudod, mi volt a legnagyobb tévedésed? — kérdezte. — Az, hogy azt hitted, egy nő férfi nélkül kevesebb. Pedig az igazság az, hogy egy nő a rossz férfi mellett él fél életet.
Otthon Gábor leült az asztalhoz, maga elé húzta a számológépet, és számolni kezdett. A fizetése kétszáznyolcvanezer forint volt. Ebből levonták a tartásdíjat, maradt nagyjából kétszáznyolcezer. Az albérlet százhúszezer. Rezsi húszezer. Étel legalább negyvenezer. Minden másra alig huszonnyolcezer forint maradt.
Régebben Katalin még hazahozta a maga fizetését is, körülbelül kétszáznegyvennyolcezer forintot. Az a pénz most vele együtt az anyjához került.
— Rohadjon meg az egész! — ordította bele az üres lakásba. — Minden nő ugyanolyan! Csak a pénz kell nekik! Addig használják a férfit, amíg fejhető, aztán kidobják, mint valami elhasznált rongyot!
Felkapta a számológépet, és teljes erőből a falhoz vágta. A műanyag ház szétrepedt, darabjai szétgurultak a padlón.
— Réka hazudott nekem, elfogadta az ajándékaimat, tudta nagyon jól, hogy házas vagyok! Ez meg… — a semmibe bökött az ujjával, mintha Katalin ott állna előtte — a legrosszabbkor hagyott magamra, és még tartásdíjat is kisajtolt belőlem! Mintha tartoznék neki bármivel!
Fel-alá járkált a szobában, és mindent arrébb rúgott, ami az útjába került.
Csak a pénzem kellett nekik. Mindkettőnek. Élősködők.
A legelviselhetetlenebb mégis az volt, hogy mind a ketten igazságosnak hitték magukat. Réka azzal mentegetőzött, hogy ő nem ígért semmit. Katalin pedig azzal, hogy Gábor tehet a házasságuk összeomlásáról. Képmutatás volt az egész.
Közben Katalin a parkban sétált, maga mellett tolva a biciklit, és figyelte, ahogy Márk bizonytalanul próbál egyensúlyozni. Ilona asszony a saját kerékpárján lassan gurult mellettük, és vidám hangon biztatta a fiút:
— Nagyon jó, Márkó! Ne a kereket nézd, hanem előre! Úgy képzeld el, mintha repülnél!
— Anya, nézd! Megy! Nézd, megyek! — kiabálta Márk boldogan.
— Látom, kincsem! Ügyes vagy! Már igazi biciklis lettél! — felelte Ilona nevetve.
Katalin mosolygott, mégis furcsa, szúró érzés jelent meg benne. Ilona olyan magától értetődő szeretettel fordult Márk felé, mintha mindig is a nagymamája lett volna. Márk pedig bizalommal simult hozzá, mesélt neki az apró gondjairól, azokról a gyerekes sérelmekről és örömökről, amelyeket korábban csak az anyjával osztott meg.
Ne légy féltékeny, figyelmeztette magát Katalin. A gyereknek szüksége van törődésre. Te pedig egész nap dolgozol.
Aztán hirtelen megértette: alig egy hónap telt el, és máris megkapott valamit, ami a házasságában soha nem adatott meg neki. Nyugalmat. Senki nem kérte számon, mire költött. Senki nem rendezett jelenetet. Senki nem hazudott a szemébe. Már százhúszezer forintot félre is tudott tenni. Ha így folytatja, egy év múlva talán már lakáshitelben is gondolkodhat.
Este, miután Márk elaludt, Katalin kiült a verandára egy bögre forró kakaóval. A telefon némán hevert mellette. Gábor egy hónapja nem kereste. A tartásdíj viszont pontosan megérkezett.
Különös, gondolta. Egy évvel ezelőtt még fájt volna a hallgatása. Most már csak egy tény volt. Olyan, mint az, hogy odakint hűvös az este.
Az élete lassan valóban kezdett összeállni. A munkája nemcsak megélhetést adott, hanem sikerélményt is. Márk olvasni tanult, egyre magabiztosabb lett, és már nem kérdezgette, miért nem lakik velük az apja.
A legfontosabb azonban az volt, hogy Katalin végre abbahagyta mások döntéseinek magyarázgatását. Gábor választott. Réka is választott.
Most rajta volt a sor.
És az ő választása végre jónak bizonyult.