— Akár holnap — felelte Ilona asszony. — Őszintén szólva nagy szükségem lenne valakire magam mellett.
Amikor Katalin otthon közölte a döntését, Gábor úgy pattant fel, mintha leforrázták volna.
— Te teljesen megőrültél? — csattant fel. — Miféle munka ez? És mégis hogy képzeled, hogy egy idegen asszonyhoz költözöl?
Katalin nem emelte fel a hangját. Közben nyugodtan hajtogatta a ruhákat, és tette őket a táskába.
— Átmeneti állás. Egy tisztességes, idős nő mellett kell segítenem és társaságot nyújtanom neki. Lakhatást kapunk, a fizetés is rendes. Végre félre tudok tenni a lakáshitel önerejére.
— Hiszen nekünk így is jó dolgunk van! — vágta rá Gábor. — Mi a csuda nem elég neked?
Katalin majdnem felnevetett. Jó dolguk? Úgy, hogy a férje a pénzét egy másik nőre szórja, miközben a saját gyerekük cipője már rég szétesett?
— Jövő nincs ebben — mondta végül halkan.
— Katalin, nem tűnhetsz el csak így! — Gábor hangja most már inkább követelőző volt, mint dühös. — Családod van!
— Tudom. Éppen ezért kezdek végre felelősen dönteni a saját életemről.
— Mi lett veled? — nézett rá értetlen haraggal a férfi. — Régen rendes feleség voltál!
Katalin abbahagyta a pakolást, és egyenesen a szemébe nézett.
— Nem rendes voltam, hanem kényelmes. A kettő között óriási különbség van.
Gábor még legalább fél órán át próbálkozott. Előbb ordított, aztán fenyegetőzött, később már könyörgött, végül sértődötten hallgatott. Katalin azonban közben Márk ruháit, könyveit és játékait rendezte dobozokba. Másnap reggel, amint a férje elment dolgozni, felhívta a költöztetőket.
— Anya, tényleg abban a nagy házban fogunk lakni? — kérdezte Márk, miközben az ajtóból figyelte, ahogy a férfiak kiviszik a csomagokat.
— Igen, kincsem. Kert is van, meg hinta.
— Apa is odajön majd?
Katalin leguggolt elé, hogy egy magasságban legyenek.
— Apa egyelőre itt marad. De majd találkozhattok.
— Jó — bólintott a fiú olyan egyszerűséggel, ahogy csak a gyerekek tudják elfogadni a felnőttek bonyolult döntéseit.
Ilona asszony már a kapuban várta őket. Nem maradt tétlenül: irányította, melyik doboz hová kerüljön, és közben kedvesen mosolygott Márkra.
— Isten hozott benneteket az új otthonotokban — mondta meleg hangon.
Márk alig tette le a kabátját, máris a kert felé szaladt. Katalin pedig hamar megértette, hogy Ilona asszonynak nem pusztán takarításra, főzésre vagy ház körüli segítségre van szüksége. Sokkal inkább arra, hogy valaki jelen legyen. Hogy legyen egy élő hang a házban, amely visszatartja attól, hogy teljesen belemerüljön a múltjába.
Vacsoránál Katalin óvatosan felvetette:
— Ha szeretné, holnap kimehetnénk a temetőbe.
Ilona asszony meglepetten emelte rá a tekintetét.
— Biztos benne? Az nem éppen vidám program.
— Virágot kellene vinni nekik — felelte Katalin. — Önnek pedig talán jólesne beszélni hozzájuk.
Az idős nő szeme megtelt hálával. Finoman megérintette Katalin kezét.
— Köszönöm. Régóta készülök rá, de egyedül valahogy nem mertem elindulni.
Gábor ezalatt minden este telefonált.
— Katikám, hiányzol — kezdte egyszer mézesmázos hangon. — Fejezd már be ezt az ostobaságot, és gyere haza.
— Dolgozom — válaszolta Katalin. — Fél évre szóló megállapodást kötöttem.
— Nem érdekel a szerződésed! — fakadt ki a férfi. — A feleségem vagy!
— Már nem úgy, ahogy te gondolod. És én betartom, amit vállaltam.
Márk meglepően gyorsan otthon érezte magát Ilona asszony házában. Az idős nő vízfestékkel tanította képeket készíteni, Katalin pedig esténként felolvasott neki. Szép, tiszta beszéde volt, kellemes hanghordozással, és ez Ilona asszonyt különösen megnyugtatta.
— Magának igazán rádióban lenne a helye — jegyezte meg egyszer, amikor Katalin letette a könyvet. — Nagyon szép a hangja.
Katalin elmosolyodott.
— Fiatalabb koromban álmodoztam ilyesmiről. Aztán férjhez mentem, megszületett Márk…
— És szépen elásta az álmait?
— Inkább félretettem őket. Csak aztán ez a „később” túl hosszúra nyúlt.
— Huszonhat éves — mondta Ilona asszony határozottan. — Az semmi. Bőven van még ideje visszafordulni afelé, amit szeretett volna.
Két héttel később Katalin beleegyezett, hogy találkozzon Gáborral egy kávézóban. A férfi gyűröttnek látszott, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, mintha napok óta nem aludt volna rendesen.
Még köszönni sem köszönt.
— Hol van a fizetésed? — kérdezte azonnal.
Katalin keserű mosollyal nézett rá.
— Milyen megható, hogy elsőként ez érdekel. Márkra és magamra költöm.
— Ne játszd itt az eszed, Katalin! — hajolt előre Gábor. — Én vagyok a férjed. Jogom van tudni, mi történik a pénzzel.
— Egyelőre még papíron az vagy — mondta Katalin, majd kivett a táskájából egy iratot. — Tessék. Bírósági idézés. Beadtam a válókeresetet.
Gábor arca a pecsét láttán elszíntelenedett.
— Miért? — kérdezte döbbenten. — Hiszen normálisan éltünk!
— Te éltél normálisan. Én csak túléltem melletted.
— De válás? — csapott az asztalra tompán. — Mégis mit követtem el?
Katalin egyetlen nevet mondott:
— Réka.
A levegő megfagyott köztük. Gábor keze ökölbe szorult az asztalon, az arcán düh és félelem rángott át egyszerre.
— Az… az nem olyan…
— Nem olyan? — Katalin hangja nyugodt maradt, de minden szava éles volt. — A harminckétezer forintos játék a fiának sem olyan? A heti találkák és csókok az Andrássy úti kávézóban sem olyan?
— Te utánam kémkedtél? — sziszegte Gábor. — Hogy merészelted?
— Véletlenül láttalak meg. És képzeld, elég volt. Van merszed más gyerekére pénzt költeni, miközben a saját fiad lyukas cipőben jár.
— Válságban voltunk! — védekezett Gábor. — Párszor találkoztunk, ennyi az egész! Miért kell ebből ekkora ügyet csinálni?
— Azért, mert a „párszor” arra elég volt, hogy az ő gyerekének jusson, a sajátodnak pedig ne.
Gábor hátradőlt, és úgy nézett rá, mintha ő lenne a sértett fél.
— Jó, rendben. Volt valami köztünk. De nem hagytalak el! Nekem a család mindig szent volt!
— Olyan szent, hogy az első adandó alkalommal elárultad.
Katalin felállt, a vállára vette a táskáját.
— Hová mész? — kapta fel a fejét Gábor. — Még nem fejeztük be!
— Én igen. A bíróságon találkozunk.
A férfi még kiabált utána, de Katalin nem fordult vissza.
Amikor visszaért Ilona asszony házába, hosszú ideig ült a verandán. A kertre már ráereszkedett az este, a bokrok sötét foltokká olvadtak össze, és ő csak nézte a homályt. A Gáborral való beszélgetés jobban felkavarta, mint szerette volna. Azt hitte, a döntés kimondása megkönnyebbülést hoz, de a mellkasában továbbra is forró, keserű harag kavargott a férfi iránt, akivel négy évet töltött az életéből.
Ilona asszony két csésze teával lépett ki hozzá.
— Történt valami? — kérdezte csendesen.
— Találkoztam a férjemmel. Vagyis… hamarosan már csak a volt férjemmel. Beadtam a válókeresetet.
— Mit szólt hozzá?
Katalin fáradtan, keserűen elmosolyodott.
— Először a pénzemet kérte számon. Aztán elképedt, hogy miért akarok elválni.
Ilona asszony leült mellé, és a kezébe adta az egyik csészét.
— Mondja el. Néha az segít, ha az ember hangosan kimondja, amit addig magában cipelt.
Katalin beszélni kezdett. Elmondta a bolti napot, amikor rájött, mire megy el a pénz. Elmondta, hogyan figyelte meg Gábor irodájának környékét. Beszélt az évekről is, amikor a fizetése hetven százalékát odaadta, miközben Márkra alig jutott valami.
— Tudja, mi fáj a legjobban? — kérdezte végül. — Hogy ő tényleg nem érzi magát hibásnak. Őszintén azt hiszi, hogy én túlozok, hisztizek, bolhából csinálok elefántot.
Ilona asszony gúnyosan felhúzta a szemöldökét.
— Igazán kifinomult gondolkodás. A szeretőre költeni teljesen rendben van, de ha a feleség szóvá teszi, az már hisztéria.
— Pontosan. Amikor szóba hoztam, hogy Márknak fejlesztő foglalkozásokra lenne szüksége, csak legyintett. Azt mondta, a gyerek anélkül is felnő.
Ilona asszony hosszú ideig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
— István harminckét éven át minden fillért hazahozott. Soha nem ütött meg. Soha nem csalt meg. Én pedig akkor azt hittem, ez természetes. Most már tudom, hogy nem mindenkinek az. Maga jól döntött, Katalin. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan ember mellett fogyjon el, aki nem becsüli meg.
Katalin a csészéjét szorongatta.
— Tudja, Ilona asszony… nagyon régen nem beszéltem senkivel ennyire őszintén. Gábor mindig félbeszakított, vagy úgy fordította a szót, hogy végül minden róla szóljon.
Ugyanebben az időben Gábor Réka lakása előtt toporgott. Sokáig állt a lépcsőházban, mire rászánta magát, hogy megnyomja a csengőt. Katalin elment, az otthonuk üresnek és hidegnek tűnt, mintha nem is lakás lenne, hanem valami elhagyott kripta. Másnap már ki kellett volna találnia, hogyan él tovább.
Réka köntösben nyitott ajtót. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem számított vendégre.
— Gábor?
— Bemehetek? — kérdezte feszülten. — Beszélnünk kell.
Réka beengedte ugyan az előszobába, de beljebb nem hívta.
— Figyelj, minden megváltozott — kezdte Gábor kapkodva. — Katalin beadta a válópert. Most már együtt lehetünk.
Réka arca elsápadt.
— Gábor, te ezt félreérted…
— Nem értem félre! — vágott közbe. — Végre szabadok vagyunk!
— Nem! — mondta élesen Réka. — Te nem vagy tisztában semmivel. Én férjnél vagyok.
Gábor úgy meredt rá, mintha nem hallotta volna jól.
— Férjnél? Kihez mentél hozzá?
— Két éve — felelte Réka hidegen. — Mit gondoltál, majd ülök és várok, amíg egyszer végre észhez térsz?
— Két éve? — Gábor hangja elcsuklott. — Két éve bolondítasz engem? Két rohadt éven át költöttem rád, hazudtam a feleségemnek, és te…
— Én senkit nem hitegettem! — vágott vissza Réka. — Ezt te képzelted bele az egészbe. Soha nem mondtam, hogy szabad vagyok!