Ha Katalin rákérdezett, mire ment el a pénz, Gábor mindig ködösített. Hol valami „átmeneti kiadásról” beszélt, hol arról, hogy majd később mindent elmagyaráz, de a válaszaiból sosem derült ki semmi kézzelfogható.
— Van elképzelésem arról, hogyan fogunk előrébb jutni — jelentette ki magabiztosan. — Ne idegeskedj ezen. A pénzügyek nem nőknek valók.
Katalin az anyjának csak érintőlegesen beszélt arról, hogy valami nincs rendben a házasságában. Nem mesélte el a részleteket, nem akarta kimondani hangosan mindazt, amitől belül már így is fuldoklott.
Az anyja azonban úgy reagált, ahogy mindig.
— Ugyan, kislányom, minden házasságban vannak veszekedések — intett le szelíden, de határozottan. — Egy asszonynak okosnak kell lennie. A férfi egyszer csak kijózanodik, lehiggad, aztán visszatalál a családjához.
— És ha nem? — kérdezte Katalin halkan. — Ha nem higgad le?
— Dehogynem. Hová menne? Nem vagy te rossz feleség. Nem csinálsz jeleneteket, rendben tartod az otthont, gondoskodsz a gyerekről. Ezt most egyszerűen ki kell bírni.
Eszter, amikor meghallgatta a történetet, sokkal kevésbé volt békülékeny. Töltött magának egy kevés konyakot, majd keserűen felnevetett.
— A férfiak néha elképesztő aljasságokra képesek — mondta. — De azért ne kapkodj, Katalin. Ne dönts dühből. Gondold végig hideg fejjel. Ott van Márk, ott a lakhatás, a munkád pedig… hát, valljuk be, nem valami biztos alap. Nem lehetne legalább megpróbálni beszélni vele?
Katalin ráemelte a tekintetét.
— Miért nekem kellene összeraknom azt, amit ő tört darabokra? Én követtem el valamit?
— Nem, persze hogy nem — sóhajtott Eszter. — Csak azt mondom, hogy a gyakorlati részét is nézned kell. Hol fogsz lakni? Miből fogtok élni? Mi lesz Márkkal?
— Miféle jövőt adhatok neki úgy, hogy azt nézi, az apja az anyja fizetését egy másik nőre meg annak a gyerekére költi?
— Lehet, hogy csak átmeneti elmezavar — próbálkozott Eszter. — Férfikori válság, kapuzárási pánik, valami ilyesmi.
Katalin szomorúan, szinte részvéttel nézett rá.
— Eszter… ez nem válság. Ez már egy másik család.
Nem sokkal később Eszter újra telefonált.
— Katalin, volna számodra egy lehetőségem — kezdte óvatosan. — Emlékszel Ilona asszonyra? Anyukád egyik régi ismerőse. Nemrég szörnyű tragédia érte. Egy balesetben elveszítette a férjét, a fiát és az unokáját is. Teljesen egyedül maradt abban a nagy házban, és nagyon rosszul viseli. Olyasvalakit keres, aki mellette lenne, beszélgetne vele, segítene neki átvészelni a napokat.
— Eszter, én erre most képtelen vagyok — felelte Katalin fáradtan. — A saját bajaim is agyonnyomnak.
— Értem. De legalább találkozz vele. Lehet, hogy neki is könnyebb lenne, és neked is. Ráadásul rendesen megfizetné.
Katalin elhallgatott egy pillanatra.
— Mit jelent az, hogy rendesen?
— Havi kétszáznegyvenezer forintot. És lakhatnál is nála, a házában. Katalin, ez akár kiút is lehetne neked.
Pár héttel később Katalin megkapta az előleget a munkájából. Gábor egyetlen forintot sem látott belőle.
— Hol van a pénz? — kérdezte ingerülten, amikor rájött, hogy a felesége nem tette le elé a borítékot, ahogy korábban mindig. A hangjában benne volt a megszokott elvárás: Katalin majd magyarázkodik, bocsánatot kér, és végül odaadja, amit kér.
De ezúttal nem így történt.
— Én döntök róla — mondta Katalin nyugodtan, miközben tovább keverte a vacsorát a tűzhelyen. — Négy év alatt semmit nem tettünk félre. Márkra ezentúl abból költök, amit én keresek.
Gábor arca elvörösödött.
— Mégis mit képzelsz magadról? Én fizetem a lakást, a rezsit, az ételt! — förmedt rá.
Katalin nem válaszolt. Nem látta értelmét vitába szállni egy férfival, aki közös pénzből tartott fenn egy másik életet. A szavait inkább megtartotta magának. Az erejére még szüksége volt.
A hétvégén, amikor Márkot az anyjához vitte, Eszterrel és egy idősebb hölggyel futott össze. Az asszony első pillantásra is választékosnak, méltóságteljesnek tűnt. Gondosan öltözött, finoman viselte magát, de a szemében olyan mély bánat ült, amelyet nem lehetett elrejteni sem ruhával, sem mosollyal.
— Katalin, szeretném, ha megismerkednél vele — mondta Eszter. — Ő Ilona asszony.
— Örülök, hogy találkozunk — szólalt meg Katalin, és maga is meglepődött, milyen ösztönösen érez együtt ezzel az idegen nővel.
— Én is örülök — felelte Ilona asszony halkan. — Eszter nagyon sok szépet mesélt magáról.
Néhány percig jelentéktelen dolgokról beszélgettek: az időjárásról, a gyerekekről, a hétvégi tervekről. Márk közben türelmetlenül rángatta Katalin kezét, mert minél előbb be akart jutni a nagymamájához.
— Ne haragudjanak, mennünk kell — mondta Katalin, de a találkozás különös nyomot hagyott benne. Ilona asszony csendes fájdalma egész estig ott maradt a gondolatai között.
Aznap este Eszter ismét felhívta.
— Jó benyomást tettél Ilona asszonyra — közölte. — Azt mondta, szívesen beszélne veled komolyabban is a feltételekről.
— Milyen feltételekről? — kérdezte Katalin, bár sejtette a választ.
— Arról, hogy mellette lennél. Társalkodónőként, segítőként, nevezd, ahogy akarod. Egyedül él egy hatalmas házban, és a családja elvesztése óta szinte alig mozdul ki. Emlékszel, meséltem róla. Gondold meg, Katalin. Lehet, hogy pontosan erre van most szükséged.
Katalin a nappaliba nézett. Gábor a televízió előtt ült, és még csak fel sem pillantott, amikor megszólalt a telefon. Mintha a felesége élete, gondolatai, beszélgetései már régen nem tartoztak volna rá.
— Rendben — mondta végül Katalin. — Találkozom vele.
— Okos döntés. Holnap kettőre vár. Elküldöm a címet.
Ilona asszony háza már kívülről is lenyűgözte Katalint. Kétszintes, tágas villa állt előtte, gondozott kerttel, metszett bokrokkal, tiszta járdával. Nem hivalkodó gazdagság áradt belőle, inkább valami régi, nyugodt rend. Katalinnak önkéntelenül is eszébe jutottak azok a gyerekkori nyarak, amelyeket a nagyapjánál töltött: a reggeli madárcsicsergés, a harmatos fű, az a különös szabadság, amikor az ember még nem tartozik senkinek magyarázattal.
— Jöjjön be, kérem — fogadta Ilona asszony meleg hangon.
Bevezette a nappaliba. A szoba tágas volt, mégis otthonos. A kandallópárkányon bekeretezett fényképek sorakoztak: egy ősz hajú férfi nyugodt tekintettel, egy fiatal katonaruhás fiú, és egy kisgyerek, aki huncut mosollyal nézett a kamerába.
Ilona asszony megállt a képek előtt.
— Ők voltak az én családom — mondta alig hallhatóan.
A következő pillanatban megremegett az ajka, és sírni kezdett. Nem hangosan, nem teátrálisan, hanem úgy, ahogy azok sírnak, akik már túl sok könnyet ejtettek, mégsem fogytak ki belőle.
— Bocsásson meg… — suttogta.
Katalin közelebb lépett, és óvatosan átkarolta a vállát.
— Nincs miért bocsánatot kérnie. Jöjjön, pihenjen le egy kicsit.
Elkísérte Ilona asszonyt a hálószobába, megvárta, amíg lefekszik, majd visszament a nappaliba. Szinte gondolkodás nélkül kezdett rendet rakni. Összeszedte az asztalon maradt csészéket, elmosta őket a konyhában, aztán észrevette, hogy a virágok földje teljesen kiszáradt, így vizet hozott, és meglocsolta a cserepeket.
Furcsa érzés kerítette hatalmába. Ebben az idegen házban olyan csend és béke volt, amelyet a saját otthonában már régen nem érzett. Ott minden sarokban feszültség lapult, minden tárgy mögött kimondatlan vádak, elhallgatott hazugságok. Itt viszont a fájdalom ellenére is volt valami tisztaság.
Ilona asszony körülbelül fél óra múlva jelent meg újra.
— Ne haragudjon — mondta szégyenkező mosollyal. — Nem akartam ön előtt így összeomlani.
— Semmi baj — felelte Katalin. — Megértem, milyen lehet egyedül maradni az emlékek között.
Az asszony figyelmesen ránézett.
— Magának is megvan a maga bánata.
Katalin egy pillanatra lesütötte a szemét.
— Igen. De az enyémmel talán még lehet kezdeni valamit. Az ön veszteségéhez képest az én bajom más természetű.
Ilona asszony leült az egyik fotelbe, és néhány másodpercig hallgatott. Aztán határozottabban szólalt meg.
— Szeretnék ajánlani valamit. Költözzön ide a kisfiával. A ház nagy, szinte üres. Az étkezésüket én állom, és fizetést is kapna: havi kétszáznegyvenezer forintot.
Katalin meghökkent. A szám önmagában is sokat jelentett, de ha hozzászámolta, hogy nem kellene albérletet és rezsit fizetnie, hirtelen olyan lehetőség rajzolódott ki előtte, amelyről addig álmodni sem mert.
— Egyelőre fél évre gondolok — tette hozzá Ilona asszony. — Addig talán mindketten tisztábban látjuk, hogyan tovább. Nekem is időre van szükségem, önnek is.
Katalin lassan bólintott.
— Értem.
— Megmutatom a szobát — mondta Ilona asszony.
Felmentek a második emeletre. A kijelölt helyiség világos volt és tágas, két ággyal, íróasztallal, nagy ablakkal, amely a kertre nézett. A délutáni fény lágyan esett be a függönyön át, és a szobában frissesség, levegő, nyugalom volt.
Katalin megállt az ablaknál. Újra eszébe jutottak a nagyapjánál töltött nyarak: a reggelek, amikor nem kellett senki hangulatát lesnie, nem kellett attól tartania, milyen kérdésre milyen hazugság lesz a válasz. Csak a nap kezdődött, egyszerűen és tisztán.
— Tetszik — mondta Katalin.