— Ma miért nem adtad oda a pénzt? — kérdezte Gábor értetlenül a feleségétől.
— Hidd el, imádni fogod, kicsikém. Ennél jobb Transformerst nem is lehet kapni ebben az üzletben — szűrődött át egy férfihang a polcsor túloldaláról.
Katalin éppen gyerekzoknikat válogatott, és már be is tett néhány párat a kosarába, amikor a szomszédos sorból ismerős hang ütötte meg a fülét. A férje beszélt. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán ösztönösen fülelni kezdett.
A játékokkal zsúfolt polcok résein keresztül meglátta Gábort. A kezében egy méregdrága robotfigurát tartott — pontosan olyat, amilyenről a négyéves fiuk, Márk már régóta álmodozott. Gábor mellett egy harminc év körüli nő állt, akit Katalin nem ismert. A nő egy körülbelül hároméves kisfiú kezét fogta.
— Annyira figyelmes vagy velünk — mondta az asszony, majd puhán, bizalmasan megcsókolta Gábor arcát. — Köszönöm.
Az a csók nem olyan volt, mint egy egyszerű hálaadás. Túl sokáig tartott, túl természetesnek tűnt. Volt benne megszokás, gyengédség, valami régi közelség.
— Érted és Leventéért bármit — felelte Gábor, miközben szeretettel végigsimított a kisfiú haján.
Katalin hátralépett, szinte bepréselte magát a sarokba, és próbált levegőhöz jutni. Előző este Gábor még megtagadta, hogy új cipőt vegyenek Márknak, pedig a gyerek már egy hónapja könyörgött érte.
— Nem terem a pénz a fán — mondta akkor a fiának szigorúan. — A régi cipőd még használható. Ne nyafogj folyton.
Most viszont mosolyogva, szemrebbenés nélkül adott volna ki nagyjából 32 000 forintot egy idegen kisfiú játékára.
Katalin nem bírta tovább nézni. Sietve az ajtó felé indult, a kosarat a zoknikkal együtt otthagyta. A kabátzsebében ott lapult a fizetéses boríték: 360 000 forint. Ennek hetven százalékát még aznap este át kellett volna adnia a férjének, ahogy az elmúlt négy évben mindig tette. Így állapodtak meg az esküvő után: Gábor kezeli a családi kasszát, ő dönt a kiadásokról, ő osztja be a pénzt. Akkoriban azzal győzködte Katalint, hogy „egy családban a férfinak kell kézben tartania a dolgokat”.
Gábor este a megszokott időben érkezett haza. Futólag homlokon csókolta Katalint, pár percig játszott Márkkal, aztán kényelmesen elhelyezkedett a tévé előtt.
— Mi volt ma bent? — kérdezte Katalin, miközben elővette a borítékot.
— Semmi különös. A vezetőség megint a hülye elvárásaival fárasztott — felelte Gábor, de a szemét le sem vette a képernyőről.
Katalin most nem a szokásos 260 000 forintot adta oda neki, hanem csak 252 000-et. Gábor azonnal átszámolta a bankjegyeket, majd összeráncolta a homlokát.
— Nyolcezer hiányzik.
— Márknak vettem néhány dolgot enni. Vitaminokra van szüksége.
— Legközelebb előre szólj — dörmögte Gábor, és eltette a pénzt a tárcájába. — Nem szeretem, ha váratlan tételek borítják a költségvetést.
— Gábor, mi lesz Márk cipőjével? Október van, mindjárt jönnek az esők.
— Hétvégén megvesszük. Mondtam már, nem? Meglesz, ne idegesítsd magad.
— És a kabát? A tavalyit alig tudja begombolni.
— A kabátot is elintézem. Nyugodj meg, minden rendben lesz. Tudod, hogy én nem beszélek a levegőbe.
Katalin csak bólintott. Közben pontosan tudta, hogy a pénze már régen másra ment el. Arra a kisfiúra a boltban. „Leventére”.
— Ja, és még valami — jegyezte meg Gábor közömbös hangon. — A munkahelyen gyűjtést szerveznek Réka Viktornának. Egyedül neveli a gyerekét, nem könnyű neki. Hamarosan születésnapja lesz.
A Réka név hallatán Katalin mellkasában éles fájdalom futott végig. Azonnal maga előtt látta a nő arcát, a gyengéd csókot, a természetes közelséget. Ez egyáltalán nem hasonlított arra, mintha egy rászoruló kolléganőnek akarnának venni valami figyelmességet.
— Mennyire gondoltok? — kérdezte, és igyekezett nyugodtnak tűnni.
— Olyan húsz-huszonnyolcezer forintra. Valami normális ajándékot szeretnénk. Mondjuk egy láncot vagy fülbevalót.
Huszonnyolcezer egy „kolléganő” ékszerére, de a saját fia vitaminjára költött nyolcezer már kellemetlen meglepetés.
— Vedd ki a közös pénzből — mondta Katalin.
— Már kivettem tegnap. Előlegként, úgymond.
Az estét szinte teljes némaságban töltötte. Lopva figyelte a férjét, aki időnként a telefonjába mélyedt, és valakinek üzeneteket írogatott. Gábor egy idő után észrevette a tekintetét, bosszúsan letette a készüléket.
— Ma nagyon furcsán viselkedsz — mondta enyhén ingerülten. — Történt valami? Munkahelyi gond?
— Csak elfáradtam. Őszi kimerültség, semmi több.
— Vegyél be valami nyugtatót. Macskagyökeret vagy mit tudom én. Olyan képet vágsz, mintha mindjárt vihar törne ki.
— Igazán megható, hogy ennyire aggódsz értem — csúszott ki Katalin száján a keserű gúny.
— Ugyan, drágám — legyintett Gábor, és már vissza is fordult a telefonjához.
Másnap Katalin szabadságot kért a munkahelyén, és elment Gábor irodájához. A szemközti parkban ült le egy padra, onnan figyelte a bejáratot. Pontban hatkor Gábor kilépett az épületből. Nem egyedül. Mellette ugyanaz a nő haladt, akit a játékboltban látott. Kézen fogva mentek át az út túloldalán lévő kávézóba.
Katalin az ablakon át nézte őket. Vacsoráztak, nevettek, Réka többször is megérintette Gábor kezét. A férfi mutatott neki valamit a telefonján, mire a nő örömében még tapsolt is. Amikor később kiléptek az utcára, Gábor hosszú csókkal búcsúzott tőle — nem az arcán, hanem a száján.
Ekkor már nem maradt benne semmi kétség.
Aznap este Katalin elvitte Márkot az édesanyjához. Azt mondta, sürgős munkaügyet kell elintéznie.
— Holnapig a nagyinál maradsz, kincsem — magyarázta a fiának. — Anyának pedig fontos dolga van Eszter néninél.
— Apa nem fog keresni? — kérdezte Márk.
Katalin egy pillanatra elhallgatott.
— Apa… valószínűleg észre sem veszi — mondta végül őszintén.
Eszter kisírt szemmel, rendezetlen hajjal nyitott ajtót.
— Gyere be gyorsan. Éppen a saját nyomorult életemen bőgök — mondta, és szorosan magához ölelte a barátnőjét. — Úgy látszik, mindkettőnket elért a baj.
— Nálad mi történt?
— Az az átkozott András. Kiderült, hogy már fél éve van valakije. Ma közölte, hogy elköltözik hozzá. Azt mondta, az a nő megérti őt, én meg állítólag csak vitatkozom vele.
Leültek a konyhában. Erős teát ittak, amibe Eszter egy kevés konyakot is öntött. Katalin aprólékosan elmesélte, mit látott előző nap a boltban, aztán a kávézónál is.
— A férfiak… mind aljas disznók — vonta le a következtetést Eszter, miközben újratöltötte a poharakat. — De kérlek, Katka, ne kapkodj. Gondold végig hideg fejjel. Ott van a gyerek, a lakás, a pénz, a munkád sem olyan, hogy minden gond nélkül mindent elbírj… Nem lehet, hogy meg kellene próbálni rendbe hozni? Beszélni vele?
— Miért nekem kellene helyrehoznom azt, amit ő rombolt le? — kérdezte Katalin halkan. — Én rontottam el bármit?
— Nem, persze hogy nem. Nem így értettem. Csak… nézd a gyakorlati oldalát. Albérlet, megélhetés, Márk jövője…
— Miféle jövő? Hogy a fiam végignézze, ahogy az apja az anyja fizetéséből egy másik nőt és annak a gyerekét tartja el?
— Talán csak valami átmeneti őrület — próbálkozott Eszter bizonytalanul. — Középkorú férfiak válsága, ilyesmi.
Katalin szomorúan nézett rá.
— Eszter… ez nem válság. Ez már egy másik család.
A következő egy hónapban Katalin figyelt, hallgatott, és közben újra meg újra átgondolta, mit tehetne. Gábor érezhetően óvatosabb lett: kevesebbszer hivatkozott túlórára, ritkábban jött haza későn. A Rékával való találkozásai azonban nem maradtak abba, csak ügyesebben szervezte őket. Többnyire ebédidőben futottak össze. Otthon pedig továbbra is igyekezett eljátszani a gondoskodó férjet és apát, bár ez egyre kevésbé sikerült neki.
— Na és hogy megy a suli? — kérdezte egyszer vacsora közben Márktól.
A kisfiú elkerekedett szemmel nézett rá.
— Apa, én óvodába járok.
— Ja, persze. Az oviba. Akkor ott mi újság?
— Jó. És mikor veszel nekem biciklit?
— Télen? Miféle biciklit akarsz télen? Várd meg a nyarat.
— De a szülinapomra ígérted…
— Ígértem, igen, emlékszem. Meg fogjuk venni, biztosan megkapod.
Katalin némán hallgatta őket. Márk születésnapja három hónappal korábban volt.
A bérelt, kétszobás lakásuk havi 120 000 forintba került. Négy év házasság alatt még az első részletet sem tudták félretenni egy saját otthonhoz. Gábor ugyanis rendre elköltött mindent, ami a közös kasszába került.