— Katalin, maga havonta száz hatvanezer forintot kap a fiától „apróbb kiadásokra”. Csakhogy ezt az összeget az én magánszámlámról utalták. Eszter és Dóra tengerparti nyaralását szintén nem Péter fizette, hanem az én cégem nyereségéből ment rá a pénz. Az én pénzemen élnek kényelmesen, miközben engem próbálnak megalázni.
Eszter és Dóra egyszerre némultak el. Úgy ültek az asztalnál, mintha legszívesebben eltűntek volna a padló alatt. Katalin arca előbb megmerevedett, aztán lassan elsápadt. Nem talált szavakat. Az a büszke kép, amelyet évek óta dédelgetett a „sikeres fiáról”, egyetlen pillanat alatt omlott össze. Péterről kiderült, hogy nem nagyvállalkozó, nem családfenntartó, hanem a saját felesége alkalmazottja.
— Jó étvágyat — tettem le az asztalra a víz árát, majd megfordultam, és elindultam kifelé.
Amint kiléptem az étteremből, jeges szél csapott az arcomba. Elővettem a telefonomat, és azonnal felhívtam az ügyvédemet.
— Márk, szia. Holnap reggelre készítsd elő az iratokat. Kovácsot leváltom az ügyvezető igazgatói posztról. És zároltasd az összes céges kártyát, ami nála van. Igen, most rögtön.
Otthon nem rogytam össze, nem sírtam, nem kezdtem magyarázatokat keresni. Kinyitottam a szekrényt, előhúztam a legnagyobb bőröndöt, és módszeresen beledobáltam Péter holmijait. Ingek, pulóverek, sportcipők — szinte mindent az én számlámról vásároltunk.
Körülbelül két órával később becsapódott a bejárati ajtó. Péter berontott a hálószobába, zihált, a szeme vérben forgott. Erős ital szaga áradt belőle; nyilván úgy döntött, alkohollal mossa le magáról az étteremben történteket.
Amikor meglátta az ágyon heverő bőröndöt, megtorpant. A bizonytalanság egy pillanat alatt eltűnt róla, és valami vad, kétségbeesett düh vette át a helyét.
— Mégis mit művelsz?! — ordította, és ledobta a kabátját a puffra. — Anyám előtt aláztál meg! Elment az eszed?!
Nem válaszoltam. Tovább hajtogattam a ruháit, mintha csak egy teljesen hétköznapi pakolást végeznék.
— Hozzád beszélek! — lépett közelebb, majd teljes erőből rácsapott a tenyerével a szekrényajtóra. — Ha azt hiszed, hogy csak úgy kidobhatsz innen, nagyon tévedsz! Ez közös vagyon! Az ügyvédeim úgy kiforgatnak mindenből, hogy semmid nem marad, érted? Én építettem fel ezt az egészet!
Ekkor abbahagytam a pakolást. Lassan felé fordultam, és nyugodtan a szemébe néztem.
— Az ügyvédeid? Péter, ügyvédet fogadni pénzbe kerül. A céges kártyádat másfél órája letiltották. A fizetésedből pedig semmi nem maradt, hiszen a múlt héten Dórának adtad oda az egészet az új felújítására.
Pislogott egyet. Láttam, ahogy a harciassága másodpercről másodpercre párolog el.
— Ezt nem teheted meg… Házastársak vagyunk.
— De, megtehetem. A vállalkozás az én nevemen van. És a házassági szerződés szerint, amit öt évvel ezelőtt aláírtál anélkül, hogy elolvastad volna, mert azt mondtad: „Anna, te értesz ehhez, intézd el”, az üzlet azt illeti, akinek a nevén szerepel.
Péter hátralépett, majd leült az ágy szélére, egyenesen a saját bőröndjére. Hirtelen összement. Már nem dühös férfinak tűnt, hanem egy sarokba szorított, gyenge embernek.
— Anna… — a hangja megremegett. A támadó él eltűnt belőle, a helyét szánalomkeltő könyörgés vette át. — Anna, ne csináld már. Összekaptunk, ennyi. Anyám ilyen, tudod jól, vannak rigolyái. Holnap beszélek vele, komolyan. Megmondom neki, hogy veled így nem beszélhet. Ne döntsünk indulatból, jó?
Megpróbálta megfogni a kezem, de hátraléptem.
— Te nem fogsz beszélni vele, Péter. Nincs hozzá bátorságod. Ott ültél némán, amikor ki akartak tessékelni az étteremből. Mindig hallgattál. Most pedig fogd a holmidat, és menj el.
— Hová menjek ilyenkor, éjszaka?! — tört ki belőle kétségbeesetten.
— Az anyádhoz. Hiszen annyira büszke a sikeres fiára. Most majd etesse ő.
Egy hónappal később az irodámban ültem, és a jelentéseket néztem át. A válás csendben, fölösleges cirkusz nélkül lezajlott. Péter ugyan megpróbált pereskedni, de amikor az ügyvédje meglátta a házassági szerződést és a cégpapírokat, csak széttárta a karját.
Katalin egy ideig szinte megállás nélkül hívogatott. Először üvöltött, hogy mindent előre kiterveltem. Később már sírt, és könyörgött, hogy legalább valami menedzseri állásba vegyem vissza Pétert, mert „a fiúnak nincs miből élnie, neki pedig nincs pénze a szükséges egészségügyi dolgokra”. Végül egyszerűen számot cseréltem.
Belekortyoltam a forró kávémba, kinéztem az ablakon az őszi napfénybe, és elmosolyodtam. Néha kifejezetten hasznos, ha az embert kihúzzák egy listáról. Remek alkalmat ad arra, hogy ő is kihúzza az életéből azokat, akiknek már rég nem lenne ott a helyük.