Az asztalfőn foglaltam helyet, pontosan Katalinnal szemben. Péter az egyik székre húzódott a sor végén, vállát annyira behúzta, hogy szinte összement. Eszter és Dóra némán lapozgatták az itallapot, mintha abban találnának menedéket, és egyikük sem mert felnézni.
A pincér pillanatok alatt vizet töltött a poharakba, aztán észrevétlenül eltűnt.
A csend lassan elviselhetetlenné vált. Még azt is hallani lehetett, ahogy a légkondicionáló fáradtan keringeti a langyos levegőt. Katalin ideges mozdulatokkal forgatta a gyűrűt az ujján. Látszott rajta, hogy nem szokott vereséget szenvedni. Főleg nem így, mindenki szeme láttára.
Megvárta, amíg kihozzák az előételeket. Aztán felvette a villáját, beleszúrt a salátába, megpiszkálta, majd egyenesen rám emelte a tekintetét.
— Hát, ilyet is lát az ember — szólalt meg, és minden erejével azon volt, hogy visszataláljon a régi, fölényeskedő hangjához. — Kétségtelen, hogy hasznos, ha az ember jóban van étteremtulajdonosokkal. Az ilyesmi jól jön az életben. De azért ismerd el, Anna, hogy más dolog mások papírjai között matatni, és megint más a nulláról felépíteni egy valódi vállalkozást. Ahogy Péter tette.
Péter félrenyelte a vizet, és köhögni kezdett.
— Anya… együnk inkább, jó? — rekedten préselte ki magából, miközben a szalvétával megtörölte a száját.
— Miért, talán nem mondhatom ki? — emelte meg a hangját Katalin. — Miért ne lehetnék büszke a fiamra? Ő húzta fel azt a logisztikai központot. Ő ír alá szerződéseket a legnagyobb üzemekkel. Ő tartja el a családját. Te pedig, Anna, barátkozhatsz akármennyi vendéglátóssal, de ha Péter nem lenne, ilyen holmikat sem hordhatnál.
A villája hegyével a blézerem felé bökött.
Dóra ettől mintha vérszemet kapott volna, és gyorsan bólogatni kezdett.
— Pontosan. Péter egész nap gürizik. Te meg csak a laptopodon tologatod ide-oda a táblázataidat.
Lassan letettem az evőeszközöket a tányér szélére. A szalvétával megérintettem az ajkam, aztán Péterre néztem. Sápadt volt, mint a fal, a homlokán verejték csillogott, és egyetlen szót sem szólt. Csak a terítőt bámulta.
— Péter — mondtam teljesen nyugodtan. — Te magyarázod el édesanyádnak, kié ez az üzlet valójában, vagy segítsek?
Katalin szemöldöke összerándult.
— Miféle üzletről beszélsz?
— Péter, várok.
A férjem megrezzent.
— Anna, ne itt, kérlek. Beszéljük meg otthon — próbált mosolyt erőltetni az arcára, de inkább szánalmasnak hatott. — Anya, semmi baj, tényleg. Majd később elmondjuk.
— Nem. Most mondjuk el — könyököltem az asztalra, és Katalin felé fordultam. — Emlékszik, amikor egy évvel ezelőtt Péter elment önhöz, és pénzt kért az első teherautó-flotta megvásárlásához? Arra kérte, adja el azt a nyaralót, ahová háromévente egyszer, ha lemennek.
Katalin összeszorította a száját.
— Ez családi ügy volt. Nem vagyok köteles a pénzemet kétes vállalkozásokba ölni. Nyugdíjas vagyok.
— Így van. Ön nemet mondott neki. Azt mondta, nem fogja bírni, és jobban tenné, ha megmaradna egy irodai állásnál, rendes fizetésért. Én viszont hittem benne.
Előbb Dórára, majd Eszterre pillantottam.
— Eladtam a saját, Pest megyei lakásomat, amit még a házasságunk előtt vettem. Két hitelt vettem fel az egyéni vállalkozásomra. Én alapítottam meg a céget: a Global-Logisztika Kft.-t.
— És akkor mi van? — Katalin idegesen rándított egyet a vállán. — Egy feleségnek támogatnia kell a férjét. Elintézted a papírokat, rendben, ügyes vagy. De attól még Péter vezeti az egészet!
Halkan felnevettem. Péter ettől még mélyebbre húzta a fejét a vállai közé.
— Katalin. Péter nem vezeti a céget. Péter nálam dolgozik. Munkaszerződéssel. A vállalat egyetlen tulajdonosa én vagyok. Az összes számla, minden eszköz, az összes jármű az én nevemen van. És az a nagy szerződés, amit ma ünnepelni jöttek, szintén az én megállapodásom. Három héten át én tárgyaltam az üzemmel. Péter csak elvitte nekik a már előkészített, aláírásra váró dossziét.
Katalin arca megnyúlt. Úgy meredt rám, mintha hirtelen egy idegen nyelven kezdtem volna beszélni.
— Ez képtelenség — suttogta, aztán a fiára kapta a tekintetét. — Péterkém, mondd már meg neki, hogy hagyja abba ezt az ostobaságot.
Péter nem válaszolt. A vizespohárért nyúlt, de annyira remegett a keze, hogy a víz kilöttyent a hófehér abroszra.
— Péter?! — Katalin hangja éles kiáltásba csapott át.
— Anya, hát… így alakult — motyogta, továbbra is a tányérját bámulva. — Anna nevére egyszerűbb volt mindent intézni… a hitelmúltja, meg az ilyenek miatt. De család vagyunk, nem? Mit számít, kinek a nevén vannak a papírok?
— Nagyon is számít, Péter — mondtam, és felálltam az asztaltól.