afféle „felsőbb körökbe” tartozónak, noha az egész tekintélye lényegében egyetlen dologra épült: arra a háromszobás lakásra, amelyet annak idején a szüleitől kapott.
Péterre néztem, ahogy ott toporgott tanácstalanul, és abban a pillanatban valami egészen egyszerű, mégis fájdalmas felismerés hasított belém. Nem is Katalinra haragudtam igazán. Ő csak ugyanazt csinálta, amit mindig is: lenézett, szúrt, próbált kisebbnek mutatni. A dühöm valójában magam ellen fordult. Azért, mert ennyi évet adtam egy olyan férfinak, aki még annyira sem képes, hogy a saját felesége mellé álljon.
A szám önkéntelenül mosolyra húzódott. Olyan váratlanul történt, hogy Katalin még a nyaklánca igazgatását is abbahagyta.
A recepciós pult felé fordultam.
— Gergő, László úr ma bent van?
A férfi, aki addig szemmel láthatóan legszívesebben beleolvadt volna a falba, meglepetten pislogott rám.
— László úr az irodájában van, igen. De most fontos megbeszélése van, és külön kérte, hogy…
— Hívd fel — szakítottam félbe nyugodtan. — Mondd meg neki, hogy Anna Orlova érkezett.
Katalinból valami furcsa, prüszkölésre emlékeztető hang tört elő.
— Miféle Orlova? Anna, elment az eszed? — közelebb lépett hozzám, és hirtelen halkabbra fogta a hangját. — Fejezd be Péter lejáratását. Azt hiszed, ha bemondod a tulajdonos nevét, amit valahol az interneten olvastál, majd vörös szőnyeget terítenek eléd? Menj haza, mielőtt még nagyobb szégyent csinálsz magadból.
— Anya, menjünk inkább az asztalhoz — Péter megfogta a zakója ujját, és óvatosan húzni kezdte. — Hagyd már. Álljon itt, ha akar. Gyere.
Csakhogy elindulni már nem volt idejük. A személyzeti részhez vezető, nehéz, sötét faajtó hirtelen kitárult, és a folyosón megjelent egy erőteljes testalkatú, ősz hajú férfi kigombolt mellényben. Maga László úr. Éppen valamit magyarázott a mögötte siető szakácsnak, ám amint észrevett a pultnál, a mondat közepén elhallgatott.
— Orlova! — dördült végig a hangja az előtéren. Széttárta a karját, és nagy léptekkel megindult felém. — Ezt most nem értem. Hogy lehet az, hogy a város egyik legjobb szakembere a bejáratnál ácsorog?
Olyan erősen ölelt meg, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Katalin félig nyitott szájjal dermedt meg. Dóra kezéből kicsúszott a telefon; tompa puffanással esett a szőnyegre, de senki sem hajolt le érte.
— Jó estét, László úr — igazítottam meg a hajamat az üdvözlés után. — Örülök, hogy látom. Itt még mindig ugyanolyan isteni illatok vannak.
— Hát persze! Mióta két éve rendet tettél nálunk a könyvelésben meg a raktárban, végre nem dobálunk ki hegyekben árut feleslegesen — nevetett fel, aztán hunyorogva végignézett a mögöttem álló társaságon. — De mi folyik itt? Nem engednek be titeket?
Kissé Katalin felé fordítottam a fejem.
— Csak egy apró félreértés. A férjem első komoly üzleti sikerét ünnepeljük. Katalin viszont úgy gondolta, nekem nincs helyem itt. Szerinte ennek az étteremnek a színvonala nem olyan hétköznapi embereknek való, mint én.
László úr a régi vágású emberek közé tartozott. Kemény évek alatt építette fel mindazt, amije volt, és ki nem állhatta, amikor valaki az ő éttermében próbált előkelőbbnek látszani annál, ami valójában. Különösen akkor nem, ha az illető mögött semmi valódi teljesítmény nem állt.
Lassan, súlyosan fordult Katalin felé. A mosoly eltűnt az arcáról.
— Színvonal, azt mondja? — kérdezte elnyújtva. — Asszonyom, úgy látom, ön nincs tisztában a tényekkel. Három évvel ezelőtt ez az étterem majdnem belerokkant az adósságokba. Azért maradtunk talpon, mert Anna és a csapata gyakorlatilag itt élt a kimutatásaink fölött. Ha Annának kedve tartja, papucsban is bejöhet ide, és akár a bárpulton is megvacsorázhat.
Péter elsápadt. Eszter megpróbált a bátyja háta mögé húzódni. Katalin nagyot nyelt, mintha hirtelen kiszáradt volna a szája, de minden erejével igyekezett megőrizni a méltóság látszatát.
— Mi… mi csak szerettünk volna szűk körben leülni — motyogta, és a hangjából már nyoma sem volt az előbbi magabiztosságnak. — Ez egy családi alkalom.
László úr megvetően felhorkant.
— Gergő — csettintett az ujjával. — Azonnal a különterembe. Bővítsétek ki Kovácsék asztalát. Tegyétek oda a legkényelmesebb széket. És szólj a séfnek, hogy Annának készítse el a halat az én saját receptem szerint. A vendégem.
— Máris, László úr — kapta össze magát Gergő, és szinte elröppent a pult mögül.
Katalinra néztem.
— Nos, Katalin? Megyünk ünnepelni?
Átvezettek bennünket a különterembe. Odabent tompább volt a fény, a zaj teljesen kívül rekedt, az asztalon pedig nehéz, elegáns gyertyatartók sorakoztak.