A recepciós pult mögött álló fiatalember megigazította a nyakkendőjét, majd ismét végighúzta az ujját a tablet kijelzőjén. Az asztali lámpa fénye pont a kitűzőjére esett: Gergő. Az előcsarnokban halk szaxofonzene szólt, a ruhatár felől drága parfüm és a nyirkos őszi este szaga keveredett.
– Nézze meg még egyszer, kérem – mondtam, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy nyugodtnak tűnjek. – Kovács névre kell lennie. Öt főre. A férjem nagy üzleti szerződését ünnepeljük.
Gergő bűnbánóan elmosolyodott, de a tabletet nem engedte ki a kezéből.
– Látom a foglalást, Anna asszony. Viszont az asztal kizárólag négy személyre szól. Péter, Katalin asszony és még két hölgy szerepel rajta. Ők nagyjából tíz perce már bementek a terembe. Megerősítés nélkül sajnos nem engedhetem be önt, nálunk ezt nagyon szigorúan veszik.
Elővettem a telefonomat. A képernyőn ott világított Péter két órával korábbi üzenete: „Elküldtem a címet. Ne késs, anya nem szeret várni.”
– Anna? Hát te meg mit keresel itt?
Ezt az elnyújtott, kissé orrhangú beszédet ezer közül is azonnal felismertem volna. Lassan megfordultam. Katalin a tükrös oszlop mellett állt. Tökéletesen vágott frizura, merev tweed kosztüm, a nyakában vastag aranylánc. Úgy nézett rám fentről lefelé, mintha legalább egy fejjel magasabb volna nálam, pedig pontosan egyforma magasak voltunk.
Mögötte Péter toporgott. Idegesen babrálta a zakója gombját, a tekintete pedig valahol a bárpult irányába menekült. Kicsit arrébb a húgai, Eszter és Dóra álldogáltak. Eszter rögtön oldalba bökte Dórát, aztán mindketten leplezetlen kíváncsisággal bámultak rám, a szájuk sarkában alig titkolt gúnnyal.
– Jó estét, Katalin – csúsztattam vissza a telefonomat a táskámba. – Úgy tűnik, valami félreértés történt a foglalással. Gergő szerint az asztal csak négy főre van lefoglalva.
Az anyósom közelebb lépett. Erős, nehéz illat lengte körül, szegfűs, fojtogató parfüm.
– Nincs itt semmiféle félreértés, Annácska. Ma reggel én magam hívtam fel az üzletvezetőt, és kértem, hogy módosítsák a vendégek számát.
Olyan közönyösen mondta, mintha csak arról beszélne, hogy vett egy liter tejet. Péter a háta mögött egyik lábáról a másikra állt, de a szemét még mindig nem emelte rám.
– Módosítsák? – éreztem, ahogy belül lassan felforr bennem valami. – Péter hívott meg erre a vacsorára. Azt mondta, az első nagy szerződését ünnepeljük.
– Ugyan már, ne csináld – fintorgott Katalin, mintha valami különösen ostobát mondtam volna. – Ez családi alkalom. Olyanok vannak itt, akik értik, mennyi erőfeszítésbe kerül komoly üzletet építeni. Péternek most arra van szüksége, hogy a sajátjai között kiengedjen. Te csak feszengenél itt. Túl előkelő hely, túl bonyolult étlap. Minek kínoznád magad?
Egy pillanatra elhallgatott, és végigmért a ruhámon.
– A neved nincs a listán, menj szépen haza – tette hozzá félmosollyal. – Rendelj magadnak pizzát, nézz valami sorozatot. Ne rontsd el Péterkém estéjét azzal a sértődött arcoddal.
Eszter nem bírta tovább, a tenyere mögé rejtve felkuncogott.
– Anna, tényleg – nyújtotta el Dóra, miközben tett felém egy lépést. – Itt egy adag saláta annyiba kerül, mint a csizmád. Egész este csak azt számolgatnád, hány heti bevásárlás jönne ki az árakból, aztán nagyokat sóhajtoznál. Jobb lesz, ha hazamész pihenni.
A férjemre néztem.
– Péter? – szólítottam meg halkan. – Te nem akarsz mondani semmit?
Összerezzent, mintha hirtelen hideg vízzel öntötték volna nyakon. Előbb az anyjára pillantott, aztán a húgaira, végül rám. Az arca csúnya, vörös foltokban kezdett égni.
– Anna… hát anya tényleg már mindent megrendelt – motyogta, és a nadrágzsebébe dugta a kezét. – Ne rendezzünk jelenetet ennyi ember előtt, jó? Holnap rendelek neked valami finomat, és majd kettesben leülünk. Menj most haza, rendben? Mindjárt beindul a dugó.
Ennyi volt. Ilyen egyszerűen. Öt éve éltünk együtt. Öt éven át hallgattam a panaszkodását az igazságtalan főnökökről, arról, hogy őt mindig háttérbe szorítják, és soha nem kapja meg, amit megérdemel. Amikor pedig elhatározta, hogy saját vállalkozásba kezd, éjszakákat görnyedtem a papírjai fölött, újraszámoltam a költségvetéseit, egyeztettem a beszállítókkal, mentettem, amit lehetett. Most pedig nekem kellett volna hazamennem pizzát enni, nehogy megzavarjam az ő ünnepüket.
Katalin soha nem tudott elfogadni. Egyszerű családból származtam, egy vidéki pénzügyi főiskolán végeztem, aztán Budapestre költöztem. Az anyósom ezzel szemben mindig egészen más polcra helyezte a saját családját.