Judit ügyvédnőhöz mentem, ahhoz a nőhöz, akivel évente egyszer összefutottunk a céges rendezvényeken, és aki tíz évvel korábban a barátnőm válását is végigvitte. Mindent elé tettem. A dossziét, a hangfelvételt, a bankszámlakivonatokat.
Judit másfél órán át egyetlen közbevágás nélkül hallgatott. Aztán levette a szemüvegét, hátradőlt, és ennyit mondott:
— Eszter, jogilag nagyon erős helyzetben van. Majdhogynem tökéletesben. De meg lehet ezt csinálni még elegánsabban is.
És megcsináltuk.
Első lépésként beadtam a nyilatkozatomat, hogy kilépek az „ÉpítőMontázs-Plusz” Kft. tagjai közül, és értékesítem az üzletrészemet. Csakhogy nem Gábornak. Hanem — kapaszkodjanak meg — a saját bátyámnak, Andrásnak, akivel ezt előre lebeszéltem. Névértéken történt minden. Teljesen szabályosan, az alapító okirat szerint, az elővásárlási jog betartásával. Gábort írásban értesítettem harminc nappal korábban, ő viszont válaszra sem méltatott; túlságosan lefoglalta Vivien. Mire egy hónap múlva lezárult az ügylet, Gábor mellett új társtulajdonos ült a cégben: a jogász bátyám, ötvenszázalékos üzletrésszel.
Másodikként összeszedtem minden iratot azokról a bizonyos „tanácsadói szolgáltatásokról”, amelyeket az „Astra-Consult” számlázott. Hárommillió-kétszázezer forint folyt ki a közös családi vállalkozásunkból a szerető cégéhez. Ez nem holmi könyvelési apróság volt, hanem a közösen szerzett vagyon tudatos kimentése. Válásnál pedig kiváló alap arra, hogy az arányokat az én javamra számolják újra.
Harmadik lépésként beadtam a válókeresetet. Követeltem az eltüntetett összeg felének megtérítését is. Mellékeltem mindent: szerződéseket, kivonatokat, sőt Vivien Maldív-szigeteki fotóit is, amelyeket éppen három nappal Gábor „helyszíni kiküldetése” előtt posztolt — ugyanarra az időszakra.
Negyedikként viszont nem rohantam az adóhatósághoz a felvétellel. Az túl durva húzás lett volna, ráadásul könnyen visszacsaphatott volna rám is. Finomabban akartam játszani.
Három nappal később, ahogy ígértem, felhívtam Vivient.
— Találkozzunk. Beszéljük meg a feltételeket.
Egy kávézóban ültünk le. Vivien elégedetten érkezett, vadonatúj bundában, mintha már előre győztesnek érezné magát.
— Na? Sikerült dönteni? — kérdezte gúnyosan, és kényelmesen elterpeszkedett a széken.
— Igen — mondtam, elővettem a telefonomat, és elindítottam a lejátszást.
A saját hangja betöltötte az asztalunk körüli teret. „Egyetlen bejelentésem az adóhatóságnál, és maguknak végük.” „A gyerekemért bárkit széttépek.” „Gábor egy tutyimutyi alak.”
Vivien előbb falfehér lett. Aztán lángvörös. Majd megint kiszaladt az arcából minden vér.
— Te… te ezt felvetted?
— Fel — válaszoltam nyugodtan, és eltettem a telefont.