— Most pedig jól figyelj, kislány. Én már kiszálltam a cégből. A részemet a bátyám vette meg, aki mellesleg ügyvéd. Gábor jelenleg vele dolgozik. Szerinted mennyire fog örülni, ha megtudja, mi az az „Astra-Consult”, és hogyan került át a vállalkozásból tizenkétmillió forint a te kis cégedhez? Gyanítom, kártérítési pert indít majd az ügyvezető ellen. Gábor ellen. Személyesen. És ha ez nem volna elég: beadtam a válókeresetet is, benne azzal az igénnyel, hogy ennek a tizenkétmilliónak a felét térítse meg nekem. Úgyhogy mire megszülöd azt a kisfiút, Gábornak nem marad se cége, se lakása, se autója. Lesz viszont tartozása, tartásdíja meg végrehajtási papírja.
Vivien ajka megremegett.
— Te… te csak ijesztgetsz…
— Nézz utána — mondtam, és felálltam. — Ja, és még valami. Ezt a felvételt nem fogom sehová elküldeni. Nekem csak biztosítéknak kell. Arra az esetre, ha te vagy Gábor egyszer hirtelen úgy gondolnátok, hogy én bármit is elfelejtettem.
Azzal otthagytam. A lattéját sem fizettem ki.
Két héttel később Gábor megjelent nálam. Beesett arccal, szürkén, mintha éveket öregedett volna néhány nap alatt.
— Eszter… Mindent átgondoltam. Kezdjük újra. Legyen úgy, mint régen. Szakítottam vele. Az egész csak egy ostoba tévedés volt.
Ránéztem erre a férfira, akivel tizennyolc évet éltem le. És akkor jöttem rá, hogy már nem sajnálom. Nem fáj. Nem maradt bennem semmi.
— Gábor — feleltem higgadtan. — Tegnap megkaptad az idézést a válóperre, igaz? Akkor minden kérdésedet ott tedd fel. Ott majd beszélünk. Ügyvédek jelenlétében.
A válást két tárgyalás alatt lezárták. A bíróság figyelembe vette a vagyonkimentést, és a közösen szerzett javak hetven százalékát nekem ítélte. A lakás Lillával együtt nálam maradt — hitel nem terhelte. Az autót Gábor kapta, a hozzá tartozó kölcsönnel együtt.
Vivien időközben megszülte a gyereket, aztán azonnal beadta a tartásdíj iránti kérelmet. Gábor a hivatalos fizetése negyedét utalja neki, abból a havi hatszázezer forintból, amit még ügyvezetőként saját magának állapított meg. A bátyám, aki azóta a cég új társtulajdonosa, jóváhagyta, hogy ezt a bért háromszázhúszezerre csökkentsék — „az építőipari válságra tekintettel”. A hírek szerint Vivien majd szétrobban a dühtől.
Én pedig nyáron Lillával Olaszországba utazom. Tizennyolc év után először Gábor nélkül. Építkezések, határidők és idegen vaníliaillat nélkül.
A reptéren Lilla egyszer csak megkérdezte:
— Anya, te tényleg egyáltalán nem bocsátottál meg neki?
Kinéztem az ablakon, a kifutópálya felé.
— Kicsim, én nem megbocsátottam, és nem is nem bocsátottam meg. Én egyszerűen csak számoltam.
Egy főkönyvelő mindig számol.