Arra számított, hogy Márk végre rendre utasítja ezt a szerinte pimasz, betolakodó nőt. Csakhogy Márknak eszébe jutott, hogyan ment el mellőle az első felesége, és azt is pontosan érezte, hogy Viktória most nem fenyegetőzik üresen. Lehajtotta a fejét.
– Anya… hagyd abba Viktória piszkálását. Ebben a családban ő a ház asszonya.
Erzsébet asszony már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Ránézett a második menyére: Viktória nyugodt, kissé gúnyos tekintettel figyelte. Abban a pillanatban Erzsébet mindent megértett. A játszmának vége szakadt.
Két esztendő telt el.
A hatalmas, háromszintes villa ugyanúgy magasodott a magas kerítés mögött, mint korábban, de odabent már egészen más levegő uralkodott. A régi rendnek nyoma sem maradt.
Viktória teljes jogú úrnővé vált a házban. Átrendezte a szobákat, kicseréltette a berendezés nagy részét, elküldte az öreg kertészt, és takarítócsapatot fogadott, akik hetente egyszer jelentek meg. A konyhában csak ritkán lehetett látni: inkább étteremben vacsorázott Márkkal, vagy kész ételt rendelt haza.
Erzsébet asszony pedig… úgy élt, mintha árnyék lenne a saját otthonában.
Már a hetvenhez közeledett. Fájni kezdtek az ízületei, a vérnyomása hol felszökött, hol leesett. Az a roppant ház, amely egykor a hatalmának jelképe volt, most ijesztően üresnek tűnt számára. Mindennél jobban attól rettegett, hogy egyszer teljesen magára marad benne. Ki adna neki gyógyszert, ha éjjel rosszul lenne? Ki hívná ki a mentőt?
Többé nem szólt bele semmibe. Nem kereste a port a szegélyléceken, nem követelte, hogy minden az ő elképzelése szerint történjen. Ha asztalhoz hívták, csendben leült, és megette azt, amit elé tettek.
Reggelenként félénken kopogtatott a gyerekszoba ajtaján.
– Viktóriácska, jó reggelt. Kivihetem Benedeket egy kicsit a kertbe? – kérdezte alázatos hangon, még a szemét sem nagyon merte felemelni.
– Kiviheti, Erzsébet asszony – felelte Viktória szárazon, miközben fel sem nézett a laptopjából. – De a kék kabátot adja rá, ne azt a zöldet, amit tegnap előszedett. És legfeljebb egy órára. Hamarosan foglalkozása lesz.
– Persze, persze, Viktóriácska. Úgy lesz, ahogy mondod.
Néha, amikor a kerti padon ült, és nézte, ahogy az unokája a homokozóban matat, Erzsébet asszony gondolatai Annához vándoroltak. Ahhoz a halk szavú, védekezni alig tudó fiatal nőhöz, aki túrós palacsintát sütött, és minden erejével azon volt, hogy melegséget vigyen ebbe a hideg, fényűző házba.
Anna nem sokkal korábban újra férjhez ment, méghozzá egy rendes orvoshoz. Erzsébet asszony a közösségi oldalon látta a fényképeket. A képeken az egykori menye őszintén mosolygott; úgy, ahogyan ezek között a falak között soha.
Erzsébet asszony ilyenkor sírt. Hangtalanul, drága selyemkendője csücskével törölgetve a könnyeit.
Arra gondolt, mennyire másként alakulhatott volna minden, ha legalább egyszer a parancsolgatás helyett a jóságot választja. Ha Annában nem vetélytársat lát, hanem lányt.
Most Viktória állt mellette: olyan asszony, akit sem megfélemlíteni, sem megtörni nem lehetett. Tökéletes válasz volt mindazokra az évekre, amelyeket Erzsébet keménységgel és kegyetlenséggel töltött meg.
Azt mondják, az élet előbb-utóbb visszaadja, amit az ember elvetett. Néha késve érkezik. De mindig pontosan oda, ahová kell.