Márk valóban nem sokáig maradt egyedül. Hamarosan megjelent mellette egy másik nő: Viktóriának hívták.
Viktória huszonöt éves volt, feltűnő jelenség, sötét hajú, éles eszű és kemény természetű. Nem finomkodó úrilányként nőtt fel, hanem olyan lakótelepi közegben, ahol az ember hamar megtanulja, hogy ha nem áll ki magáért, átgázolnak rajta. Saját erejéből jutott előre: előbb egy apró szépségszalont nyitott, aztán abból lassan egy kisebb üzletláncot épített. Nem volt szokása könyörögni, és az engedelmesség sem tartozott az erényei közé.
A kapcsolatuk viharos gyorsasággal bontakozott ki. Alig telt el fél év, már össze is házasodtak, majd beköltöztek a város melletti nagy házba. Erzsébet asszonynak nem maradt más választása, mint lenyelni a dolgot. Egy hónappal később pedig Viktória azzal a hírrel lepte meg a férjét, hogy gyermeket vár. Kilenc hónap múlva megszületett a rég áhított unoka, Benedek.
Ekkor Erzsébet asszony úgy érezte, elérkezett az idő, hogy az új menyét is ugyanazzal a módszerrel törje be, amelyet Annánál már olyan sikeresen alkalmazott.
A nap egy igazi, régi bevált provokációval indult.
Viktória reggel lesétált a konyhába, hogy főzzön magának egy kávét. Az asztal mellett már ott állt az anyósa, összeszorított szájjal, szemrehányásra készen.
– Viktória, megmagyaráznád, miért nincs még mindig kiszellőztetve a gyerekszoba? Egy kisbabának friss levegő kell. És a reggeli? Miért nincs nyolcra az asztalon? Ebben a házban rend van, szabályok vannak.
Viktória nem kapta fel a vizet. Odalépett a kávégéphez, megnyomta a gombot, aztán megvárta, míg a csészébe lecsorog az illatos ital. Csak ezután kortyolt bele.
– Erzsébet asszony – szólalt meg lágyan, de olyan hangon, amelyben acél keménysége rejtőzött –, jobb, ha ezt mindjárt az elején tisztázzuk. Én nem Anna vagyok.
Az anyósa levegő után kapott a felháborodástól.
– Hogy merészelsz így beszélni velem? Az én házamban laksz!
Viktória lassan letette a csészét az asztalra.
– Nem egészen. Inkább ön lakik egy olyan házban, amelynek a fele törvény szerint Márké. Az övé, nem az öné. Amíg pedig mi család vagyunk, ugyanannyi jogunk van itt, mint önnek. Én nem a cselédje vagyok, hanem a fia felesége. A saját ételét ezentúl elkészítheti magának, vagy rendelhet valamit. Ha szükségem lesz segítségre Benedek körül, majd szólok.
– Márk! – rikácsolta Erzsébet asszony, miközben az arca haragtól vörösre váltott. – Márk, azonnal gyere ide!
A még álmos Márk megjelent a konyhaajtóban, és rémülten kapkodta a tekintetét az anyja és a felesége között.
– Mi történt?
Erzsébet asszony színpadias mozdulattal a mellkasához kapott.
– A feleséged tiszteletlen velem! Itt, a saját otthonomban! Mondd meg neki, hogy…
– Márk – lépett előre Viktória, és a hangja egyszerre lett halkabb és veszélyesen határozott –, jól figyelj arra, amit most mondok. Ha az anyád még egyszer felemeli rám a hangját, vagy megpróbálja előírni, hogyan éljek, illetve hogyan neveljem a fiamat, még aznap összepakolunk.
– Viktória, ne csináld már, anya csak… – kezdte Márk a jól ismert mentegetőzést.
– Elköltözünk, és bérelünk egy lakást – folytatta Viktória teljes nyugalommal. – Onnantól kezdve az anyád csak akkor látja az unokáját, amikor én engedem. Dönts, Márk: férj és apa vagy, vagy továbbra is anyád szoknyája mögött bújsz meg. Harmadik lehetőség nincs.
Nyomasztó csend telepedett a konyhára.
Erzsébet asszony rémülten meredt a fiára.