Mindez azonban hiábavalónak bizonyult.
– Felfogod egyáltalán, hogy ebben a házban nem te vagy az úrnő? – ismételgette előszeretettel Erzsébet asszony, valahányszor kettesben maradtak. – Az én fiam ennél sokkal többet érdemel. Te csak egy átmeneti tévedés vagy az életében.
Márk pedig rendszerint úgy tett, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. Nem állt közéjük, nem emelte fel a hangját, nem védte meg a feleségét. A szokásos magyarázata mindig ugyanaz volt:
– Anya még mindig nagyon nehezen viseli apa halálát. Légy te az okosabb, inkább hallgass.
Anna számára ez a gyáva mentegetőzés fájdalmasabb volt bármilyen nyílt veszekedésnél.
Márk a kényelmet választotta. Ha a felesége mellé áll, elveszíti az anyja jóindulatát, vele együtt pedig azokat a tekintélyes összegeket is, amelyek az apja cégének számláiról érkeztek hozzá. A vállalatot ugyanis most már Erzsébet asszony irányította.
A végső szakítás egy esős novemberi estén következett be.
Anna édesanyja aznap ünnepelte az ötvenedik születésnapját. Anna már egy hónapja készült erre a napra: gondosan kiválasztott egy szép ajándékot, és a munkahelyén is előre elkéredzkedett, hogy időben odaérjen a szüleihez.
Már a folyosón állt, kabátját sietve magára kapva, amikor a második emeletről lecsapott rá Erzsébet asszony parancsoló hangja:
– Anna! Hová készülsz te most?
Az anyósa méltóságteljes lassúsággal ereszkedett le a lépcsőn.
– Anyukámnak születésnapja van, hiszen mondtam – felelte Anna. – Márkkal mindjárt indulunk.
– Márk nem megy sehová. Fáj a feje. Te pedig itthon maradsz. Egy óra múlva érkezik hozzám a közjegyző a telkek papírjaival. Teát kell főzni, és meg kell teríteni a kisebbik szalonban.
Anna mozdulatlanná dermedt.
– Erzsébet asszony, egy hónapja szóltam erről. A szüleimhez megyek. A teát pedig, ha szeretné, ön is ki tudja tölteni magának.
Az anyósa szeme veszélyesen összeszűkült.
– Mit merészeltél mondani? Ebben a házban azt teszed, amire a mi családunknak szüksége van. Ha ez nem tetszik, akkor fel is út, le is út!
Anna ekkor a férjére nézett, aki épp kilépett a dolgozószobából. Márk azonban lesütötte a szemét.
– Anna, kérlek… tényleg elmehetsz hozzájuk holnap is. Anyának most segítség kell.
Abban a pillanatban valami végérvényesen elpattant benne. Három év kimerültsége, lenyelt sértése, megaláztatása egyszerre veszítette el a súlyát. Már nem érzett félelmet, nem érzett bűntudatot sem. Csak hideg, tiszta nyugalmat, azt a különös ürességet, amely nagy döntések előtt telepszik az emberre.
Lassan lehúzta az ujjáról a jegygyűrűt. A fém éles csengéssel koppant az előszobai márványlapra.
– Tudja, Erzsébet asszony – mondta Anna meglepően egyenletes hangon –, igaza van. Én itt soha nem voltam otthon. És többé nem is akarom látni önöket. Te pedig, Márk… maradj csak anyuci mellett. Tökéletesen összeilletek.
Azzal kilépett a szakadó esőbe, még esernyőt sem vitt magával. Azon az estén örökre maga mögött hagyta a hatalmas, rideg házat.
Erzsébet asszony győzelemként élte meg a történteket.
A válást gyorsan elintézték. Gyerekük nem született, Anna pedig semmiféle vagyonmegosztásba nem kapaszkodott bele. Egyszerűen kihúzta ezeket az embereket az életéből.
– Végre megszabadultunk attól a hozomány nélküli kis senkitől! – újságolta diadalmasan a barátnőinek telefonon Erzsébet asszony. – Majd találunk Márkocskának hozzá méltó nőt. Műveltet, erőset, jó családból valót.
Csakhogy a sorsnak különös érzéke van az iróniához.