A kapualjban álltam, és vártam.
Tizenegy perc múlva egy kék csíkos rendőrautó fordult be az udvarra.
Két rendőr jött fel a lakásba. Mindketten fiatalok voltak; az egyik szinte gyereknek tűnt, talán huszonöt éves lehetett. A társa idősebb volt, negyven körüli, bajuszos férfi.
Utánuk mentem.
Gábor a folyosón állt. Pohár már nem volt a kezében. Valahogy józanabbnak látszott — vagy csak megijedt. A vendégek összeszorulva maradtak a nappaliban. Senki nem mert kijönni.
— Gábor? — kérdezte az idősebb rendőr.
— Igen — felelte Gábor.
A hangja egészen elhalkult.
— Bejelentés érkezett bántalmazás miatt. Velünk kell jönnie.
— Ez félreértés — kezdte Gábor. — Családi ügy. A feleségem csak…
— Velünk kell jönnie — ismételte meg a rendőr.
A fal mellett álltam, és néztem.
Dóra még mindig a törölközőt szorongatta, és ő is figyelte, mi történik.
Márk mellém lépett. Olyan közel állt, hogy a vállunk összeért.
Nem szólt egyetlen szót sem.
A bilincs halkan kattant.
Egészen halkan. Azt hittem, olyan lesz, mint a filmekben: éles, hangos, végleges. De nem. Csak egy tompa, fémes kis kattanás.
Gábor rám nézett.
Hosszú ideig.
— Ezt még meg fogod bánni — mondta.
Nem válaszoltam.
Kivezették.
Az ajtó becsukódott.
Huszonnégy ember maradt a lakásban.
Meg én.
Erzsébet az ablak melletti fotelben ült.
Huszonkét év alatt először láttam rajta, hogy nem tudja, mit mondjon.
— Miért? — szólalt meg végül.
Nem nekem mondta.
Inkább csak beledobta a kérdést a szobába.
— Mert ez volt a hatodik alkalom — feleltem. — Tizennégy év alatt. A hatodik.
Felvettem a táskámat, Márktól a tekintetemmel búcsúztam el, aztán elmentem.
Odakint a hó már nem volt vizes. Apró, száraz pelyhek hullottak, könnyűek és tiszták.
Annak a decembernek az első igazi hava.
Elmentem az autómig, beültem, és a kezemet a kormányra tettem.
Még mindig hidegek voltak az ujjaim.
Aztán felhívtam Anitát.
— Anita — mondtam, amikor felvette. — Megtettem. Telefonáltam.
Egy pillanatig csend volt a vonal túlsó végén.
— Hogy vagy?
— Jól. Kicsit fáj az arcom. De jól vagyok.
— Helyesen döntöttél — mondta halkan.
Még húsz percig ültem a kocsiban.
Csak ültem ott mozdulatlanul.
Kint szakadt a hó.
Az út túloldalán álló lámpa már nem villogott. Úgy látszik, valaki megjavította.
Végül beindítottam az autót, és hazamentem.
Másnap lecseréltettem a zárakat.
A lakatos reggel kilencre érkezett, másfél órán át dolgozott, és nyolcezer forintot kért. Végig mellette álltam, és néztem, ahogy kiszedi a régi zárat az ajtóból.
Aznap este Márk hívott.
— Anya — mondta. — Hogy vagy?
— Jól.
— Apa most a nagyinál van. Nem hagyhatja el a települést.
— Tudom.
— Te… vissza fogod vonni a feljelentést?
— Nem.
Elhallgatott.
— Rendben — mondta végül. — Értem.
— Márk.
— Igen?
— Jól tetted, amit ott a folyosón tettél. Amikor közbeléptél.
Sokáig nem felelt.
Aztán nagyon halkan megszólalt:
— Előbb kellett volna, anya.
Erre nem tudtam mit mondani.
Letettem, és kimentem a konyhába vizet forralni.
Három hét telt el azóta.
Gábor az anyjánál lakik. Négyszer hívott. Az első két hívást nem vettem fel. Harmadszorra beleszóltam, és csak ennyit mondtam:
— Az ügyvédemen keresztül.
A negyedik próbálkozás után már nem keresett.
Erzsébet Dórán keresztül üzengeti, hogy „tönkretettem a fia életét”. Dóra minden alkalommal úgy adja át, mintha legszívesebben elsüllyedne szégyenében.
Én csak annyit szoktam mondani neki:
— Semmi baj. Majd megszokja.
Az ügy átkerült a nyomozóhoz. Az ügyvédem szerint valószínűleg pénzbírság és felfüggesztett büntetés lesz a vége. De a priusz akkor is ott marad.
Örökre.
Most már nyugodtan alszom.
Sok-sok év után először nem úgy hunyom le a szemem, hogy közben fejben számolnom kell, mennyit ivott aznap este.
A hideg kezeim elmúltak.
A második napon egyszerűen vége lett.
Csak úgy.
Mondjátok meg ti, nők: jól tettem, hogy ott helyben, az összes vendég előtt, az anyósom születésnapján hívtam rendőrt? Vagy csendben el kellett volna mennem, és otthon, négy fal között elintézni az egészet?