— …hogy a saját születésnapodon ne a vendégek előtt elemezd a házasságomat Gáborral.
Az asztal körül elhalt minden hang.
Most valóban.
Még József is félbehagyta a beszédet.
Erzsébet vékony vonallá szorította a száját.
— Én csak elmondom, amit gondolok.
— Hallottam — válaszoltam.
Többet nem tettem hozzá.
A vizespohár után nyúltam. Az ujjaim jéghidegek voltak.
Körülbelül tíz perc múlva Gábor odajött hozzám. Az ablak mellett álltam; azzal az ürüggyel húzódtam el az asztaltól, hogy túl fülledt a szoba. Odakint már teljesen besötétedett, a szemközti házak ablakaiban sárga fények égtek.
— Ezt miért kellett? — kérdezte halkan.
— Mit?
— Hogy így visszabeszélj anyámnak.
Felé fordultam.
A negyedik poharán már túl volt, ezt abból is láttam, ahogy megállt előttem. A lábait kissé szélesebbre tette, az álla alig észrevehetően magasabbra emelkedett.
— Gábor — mondtam nyugodtan —, csak arra kértem, hogy idegenek előtt ne beszéljen a kapcsolatunkról. Ez nem tiszteletlenség.
— Idegenek? Ez az ő lakása. Az ő vendégei.
— Pont ezért.
— Felfogod te egyáltalán, hány éves? Hetvennyolc. Ma van a születésnapja. Te pedig itt kezded el bizonygatni az igazadat.
— Nem bizonygattam semmit.
— Dehogynem! — A hangja megugrott. Nem ordított, de a korábbi csend után így is élesen csattant. Néhányan felénk kapták a fejüket. — Mindig ez van. Eljövünk valahová, és neked muszáj jelenetet rendezned.
— Gábor.
— Mi az, hogy Gábor? Anyámnak igaza van veled kapcsolatban. Régóta igaza van.
Nem válaszoltam.
Csak néztem rá.
Gyűlöli, ha hallgatok. Számára a csend nem csend, hanem támadás. Régen ezt nem tudtam. Ma már tudom, és néha éppen ezért nem szólalok meg.
— Mit bámulsz? — kérdezte.
Aztán egy lépéssel közelebb jött.
Nem hátráltam.
Ott maradtam az ablaknál, és továbbra is őt néztem.
— Gábor, ne.
— Mit ne?
— Ezt.
— Mi az, hogy ezt? — Ekkor már nem is próbálta visszafogni a hangját. — Megőrültél? Az anyámról beszélsz, érted? Az anyámról! Ha pedig nem tetszik valami, akkor nem kell többé idejönnöd!
— Rendben — mondtam.
Megdermedt.
Látszott rajta, hogy nem erre számított.
— Mi?
— Rendben. Többé nem jövök ide.
Rám meredt.
Valami átfutott az arcán. Az a nyugodt, szinte gyermeki kifejezés, amelyet az anyja mellől hozott magával, eltűnt. A helyére valami egészen más költözött.
— Te… — kezdte.
És abban a pillanatban felemelte a kezét.
Nem volt időm félrelépni.
Csak annyit tudtam tenni, hogy egyetlen tört másodpercre lehunytam a szemem.
A tenyere az arcomon csattant.
Nyitott kézzel ütött. Gyorsan, élesen.
Nem akkora erővel, hogy elessek, de megbillentem, és a könyököm nekivágódott az ablakpárkánynak.
Nagyjából huszonöt ember volt a szobában.
Mind látták.
Három másodpercig talán senki sem mozdult.
Aztán valaki felszisszent.
Azt hiszem, a miskolci unokatestvér volt az.
Dóra ekkor lépett ki a konyhából, törölközővel a kezében, és megállt az ajtóban.
Erzsébet az asztalfőn ült, és egy szót sem szólt.
Az arca olyan volt, mintha semmi sem történt volna.
Mintha csak az ablakon át figyelné a havazást.
Gábor előttem állt.
A keze még mindig a levegőben maradt.
Nem sírtam.
Nem kiabáltam.
Elővettem a telefonomat a zsebemből, és tárcsáztam.
— Katalin — szólalt meg Gábor.
Nem néztem rá.
A kicsengést hallgattam.
— Katalin, tedd el azt a telefont.
— Jó estét — mondtam, amikor felvették. — Krylova Katalin vagyok. Segítséget kérek. A férjem megütött. A cím…
Bemondtam Erzsébet lakcímét.
Lassan, tagoltan, szótagonként, hogy semmit se értsenek félre.
Gábor tett felém egy lépést.
Márk olyan gyorsan állt fel a helyéről, és lépett közénk, hogy csak akkor fogtam fel, mi történt, amikor már ott volt.
— Apa — mondta Márk.
Halkan.
De úgy, hogy Gábor megtorpant.
Befejeztem a hívást, eltettem a telefont, és visszamentem az asztalhoz. Levettem a táskámat a szék támlájáról. A kabátom az előszobában lógott.
— Katalin — hallottam Gábor hangját a hátam mögül —, te teljesen megőrültél.
Felvettem a kabátomat.
Begomboltam.
Az összes gombot.
Erzsébet még mindig ugyanott ült az asztalnál.
Engem figyelt.
— Mindig azt mondtad — fordultam hozzá —, hogy a fiad soha nem emelne kezet nőre. Ezt mondtad nekem a házasságunk első évében. Emlékszel?
Nem felelt.
— Ma huszonöt ember látta, ahogy megütött. Most már ők is tudják.
Kiléptem az előszobába.
Nem csaptam be magam mögött az ajtót.
Csak behúztam.
Odakint hideg volt. December. Vizes hó tapadt mindenre. Az út túloldalán egy utcai lámpa vibrált.