És ez igaz is volt. Két héttel korábban én telefonáltam a cukrászdába, én magyaráztam el, milyen tortára lenne szükség, és én fizettem ki érte a tizenkilencezer-kétszáz forintot. Aztán személyesen mentem el érte, és hazafelé végig az ölemben tartottam az autóban, nehogy megnyomódjon vagy megsérüljön.
Erzsébet először a tortát szemlélte meg.
Aztán engem.
— Katalin, te pontosan tudod, hogy nem szeretem a rózsákat — jegyezte meg.
Nem emelte fel a hangját. Nem is kellett. Elég hangosan mondta ahhoz, hogy az asztalnál ülők mind meghallják.
— Ezt még soha nem mondtad nekem — feleltem.
— Azt hittem, húsz év után az ember már megjegyez ilyesmit.
Az asztal körül elhalt a zsivaj.
Nem lett teljes csönd, inkább csak úgy lassan kifutott a beszélgetés a mondatokból, és többen felénk fordították a fejüket.
— Azért a piskótája ránézésre remek — szólalt meg József, aki láthatóan semmit sem fogott fel az előbbiekből.
— Persze, persze — mosolyodott el újra Erzsébet. — Köszönöm, Katikám.
Ez a köszönöm rosszabbul esett, mintha nyíltan megvádolt volna valamivel.
Gábor az egész jelenet alatt egyetlen szót sem szólt.
Csak a poharát nézte.
A torta után József belekezdett valami végtelennek tűnő történetbe a telkéről, tele apró, jelentéktelen részletekkel. Erzsébet bólogatott hozzá. Dóra közben a konyhában mosogatott; hallottam, ahogy csobog a víz.
Gábor felállt, elvette az üveget az asztalról, és töltött magának egy negyedik pohárral.
Abban a pillanatban kihűlt a kezem.
Mindig ez történt először. Mintha a vér visszahúzódott volna belőlem valahová mélyre, biztos helyre, elrejtőzni.
Tizennégy év.
Hat alkalom.
Mindegyiket számon tartottam.
Az első a konyhában történt. Azt mondtam neki, fáradt vagyok, és vasárnap nem szeretnék átmenni az anyjához. Nem kiabált. Nem fenyegetőzött. Egyszerűen megütött. Oldalról, tenyérrel. A vállammal nekicsapódtam a hűtőnek, aztán lecsúsztam a földre, és hosszú ideig csak ültem ott, mert képtelen voltam felfogni, mi történt az imént.
Később sírt. Azt mondta, soha többé nem fordul elő.
Hittem neki.
Négy éven át hittem.
A második akkor volt, amikor üzeneteket találtam a telefonjában. Akkor már erősebben ütött. Ököllel, a vállamba. Három napig alig bírtam felemelni a karomat.
A harmadik, a negyedik és az ötödik valahogy összemosódott az emlékeimben.
Mindig ivás után.
Mindig zárt ajtók mögött.
Mindig ugyanazzal a mondattal:
— Te hoztad ki belőlem.
A hatodik másfél évvel ezelőtt történt. Meglökött a lépcsőn. Elestem, és a könyökömet bevertem a korlátba. A lila folt egy hétig ott maradt.
A hatodik után felhívtam Anitát.
Anita még az egyetemről volt a barátnőm. Harminc éve ismertük egymást. Jogi tanácsadó irodában dolgozott, a férje pedig nyugalmazott nyomozó volt. Amikor mindent elmondtam neki — tényleg mindent, az első konyhai pofont is, tizennégy évvel korábbról —, sokáig nem szólt semmit.
Aztán ezt mondta:
— Kati. Írd fel ezt a számot. A körzeti rendőr telefonszáma. Ha bármi történik, azonnal hívod. Nem később. Nem másnap. Azonnal.
A számot „Anita-2” néven mentettem el a telefonomba, hogy Gábor ne figyeljen fel rá.
Ennek már másfél éve.
Gábor hirtelen olyan lendülettel állt fel az asztaltól, hogy a széke végigkarcolta a parkettát.
— Anya, meséld el nekik azt a miskolci történetet — mondta.
Nem nekem címezte.
Az anyjának.
Erzsébet szinte kivirult, és máris belefogott valami unokaöcsről szóló elbeszélésbe, aki állítólag nagyon sokra vitte. Gábor állva hallgatta, pohárral a kezében, és úgy nézett az anyjára, ahogy mindig is gyűlöltem.
Lágyan.
Majdnem gyerekesen.
Mindig így nézett rá. Mintha mellette egy pillanat alatt kisfiúvá változott volna, olyanná, akinek semmit sem kell megmagyaráznia, és akit soha semmiért nem lehet felelősségre vonni.
— A mi Katikánk meg a könyvelésen dolgozik — váltott hirtelen témát Erzsébet, mintha Miskolcról egyenes út vezetne hozzám. — Számokat rakosgat egész nap. A családra persze már nem marad ideje.
— Nagyi — szólalt meg Márk az ablaknál.
— Mi az, hogy nagyi? Csak az igazat mondom. Gáborka egész életében mindent egyedül cipelt. Ez az asszony egyszer sem vitt neki ebédet a munkahelyére. Én Gábor apjának húsz éven át mindennap bevittem az ételt.
— Más idők voltak — mondta Márk.
— Az idők sosem mások. Vagy szeretsz valakit, vagy nem.
Erzsébetre néztem.
Ugyanazzal a mosollyal figyelt engem: nyugodtan, diadalmasan.
Huszonöt ember ült az asztalnál.
Huszonöt tanú.
— Erzsébet — mondtam halkan, de tisztán —, én teljes állásban dolgozom. Gábor is teljes állásban dolgozik. Nincs szüksége rá, hogy ebédet hordjak utána. Felnőtt emberek vagyunk.
— Hát persze — felelte.
Vettem egy levegőt, és folytattam.