— Na végre — szólalt meg olyan hangerővel, hogy az egész asztal meghallja. — Már azt hittem, a menyünk ma már egyáltalán nem méltóztatik megérkezni.
Még jóformán át sem léptem a küszöböt. A kabátom rajtam volt, a sálam is a nyakamban. Huszonkét éve ismertem ezt a hangot, és valahogy mindig pontosan oda talált, ahol a legjobban fájt.
Erzsébet asszony a nappali ajtajában állt. Széles vállú volt, a kedvenc halványkék ruháját viselte, a haja pedig nyilvánvalóan frissen volt berakva még aznap reggel. Hetvennyolc évesen is egyenes háttal tartotta magát. A tekintetében pedig ott ült az a régi, rendíthetetlen meggyőződés, hogy neki mindenki tartozik valamivel.
— Nem késtünk el — mondta mellettem Gábor.
Nyugodtan beszélt, minden ingerültség nélkül. Ez soha nem jelentett jót. Ha az anyja közelében ennyire higgadt volt, abból tudtam, hogy már délelőtt elkezdett inni.
A kabátomat magam akasztottam fel a fogasra. Senki sem mozdult, hogy segítsen.
Az asztal körül nagyjából huszonöten ültek: Erzsébet szomszédai, néhány régi ismerőse a kertbarát körből, egy miskolci unokatestvér, akit egész életemben talán háromszor láttam. Ott voltak a gyerekeink is Gáborral: Márk, a huszonhat éves fiunk, aki a felesége nélkül jött, és az ablak mellett ülve a telefonját bámulta; valamint Dóra, huszonhárom évesen, aki a nagyanyja mellé telepedett, és a hidegtálak igazgatásában segédkezett.
Elindultam a helyem felé. Természetesen az asztal legtávolabbi végére kerültem, a miskolci rokon és az idős József bácsi közé, aki már csak minden második szót hallott meg.
Mindig így történt.
Engem rendszerint a lehető legmesszebb ültettek.
Huszonkét éve jártam ebbe a házba. Huszonkét éve terítettem, mosogattam, ajándékokat cipeltem ide. És ugyanennyi ideje ültem a hosszú asztal végén, miközben Erzsébet asszony a vendégeinek azt bizonygatta, milyen nagyszerű fia van.
— Gáborkám, te ide ülj, közelebb hozzám — intett az anyja. — Katalin így is eléggé magához láncolt már.
Ketten felnevettek. A többiek inkább hallgattak.
Gábor leült az anyja mellé.
Én kézbe vettem a villámat, és enni kezdtem a salátából.
Az első pohárköszöntőt József bácsi mondta. Hosszú, kanyargós beszéd volt egészségről, hosszú életről és arról, hogy az ember becsülje meg a családját. Utána Gábor állt fel, és elmondott néhány mondatot „a világ legjobb édesanyjáról”. Erzsébet úgy nézett rá, mintha a fia éppen élve tért volna vissza a háborúból.
— Anyára — mondta Gábor, majd kiitta a poharát.
Ez már a második volt egy órán belül.
Számoltam.
Nem azért, mert akartam. Ez régen önkéntelenné vált bennem. Attól a naptól kezdve, amikor tizennégy éve először ütött meg otthon, a konyhában, megtanultam észrevétlenül számon tartani a poharakat.
Kettő után hangos lett.
Három után kiszámíthatatlan.
Négy után régebben egyszerűen kimentem a szobából.
Csakhogy itt nem volt hová mennem.
— Katalin, te nem segítesz? — kérdezte Erzsébet asszony, amikor a főétel után az asszonyok elkezdték leszedni a tányérokat.
Éppen akkor emeltem fel egy egész halom tányért, hogy kivigyem a konyhába.
— De, segítek — feleltem.
— Én úgy értettem, már reggeltől. Dórácska tíz óta itt van, egész délelőtt dolgozott. Te meg pont akkor toppantál be, amikor már le lehetett ülni enni.
Dóra elvörösödött, és a terítőt kezdte nézni.
— Anya, én egyig dolgoztam — szólalt meg Gábor. — Kati is dolgozott.
— Persze, persze — mondta Erzsébet asszony olyan hangsúllyal, amelyből pontosan kiérződött: természetesen mindent tökéletesen ért. — Munka. Mindenki dolgozik. Csak hát nem mindenki annyira elfoglalt, hogy a saját anyósa születésnapjára ne tudjon egy kicsit korábban ideérni.
— Időben érkeztünk — mondtam.
Halkan, de tisztán.
Erzsébet rám emelte a szemét. Hosszú másodpercekig nézett.
— Hát hogyne — fordult aztán mosolyogva a vendégek felé. — A mi Katalinunknak mindig igaza van.
Valaki halkan felkuncogott.
Kivittem a tányérokat a konyhába, letettem őket a mosogató mellé, aztán néhány pillanatig csak álltam az ablak előtt. Odakint december volt: szürke, nyirkos, lucskos délután. Azt ismételgettem magamban, hogy három óra múlva vége lesz. Beülünk az autóba, hazamegyünk, és legközelebb talán csak két hónap múlva kell újra betennem ide a lábam, valamilyen újabb családi alkalom miatt.
Az elmúlt tizennégy évben mindig így nyugtattam magam.
Még három óra.
Még kettő.
Még egy.
Visszamentem az asztalhoz.
Gábor már a harmadik poharát töltötte.
A tortát fél hatkor hozták be. Gyönyörű volt: háromemeletes, apró cukorrózsákkal díszítve. Dóra két kézzel tartotta, mintha valami szent ereklyét vinne, a vendégek pedig tapsolni kezdtek.
— Jaj, de szép! — ámult el a miskolci unokatestvér. — Gábor, te rendelted?
— Kati rendelte — mondta Márk az ablak mellől, fel sem pillantva a telefonjából.