Gábor mozdulatlanul állt az asztal mellett. Olyan volt, mintha az imént dobták volna ki a jeges utcára kabát nélkül.
— Te tönkretetted a családunkat — szólalt meg, de rám sem nézett. — Felfogod egyáltalán? Holnapra az egész város erről fog beszélni.
— A családot Lilla tette tönkre abban a pillanatban, amikor beütötte a széf kódját — feleltem, aztán hátat fordítottam neki, és elindultam kifelé.
Az előcsarnokban hűvös levegő csapott meg. Elővettem a telefonomat, és rendeltem egy taxit az alkalmazáson keresztül. Amíg vártam, a lépcsőn álltam, és a késő esti Debrecen fényeit néztem. Az úton elsuhant mellettem egy járőrautó, a villogó kék fényei végigfutottak a ház falán.
Gábor nagyjából öt perc múlva jött utánam. Nem merészkedett közel.
— Ma nem megyek haza — vetette oda, miközben rágyújtott. Úgy remegett a keze, hogy alig tudta a cigarettát a szájához emelni. — Anyámhoz megyek. Rosszul van.
Bólintottam.
— Rendben.
— Azt ne hidd, hogy ezt valaha is elfelejtem neked. Egyetlen szóval elintézhetted volna az egészet. De te inkább a zafírodat választottad.
Ránéztem. Az utcai lámpák sárgás fényében már nem a férjemet láttam, akivel nyolc évet éltem le, hanem egy idegen férfit, egy kellemetlen alakot, aki mellett rossz érzés akár csak megállni is.
Megérkezett a taxi: egy fehér Polo, horpadt sárvédővel. Beültem hátra.
— A Nagyerdő környékére kérem — mondtam a sofőrnek.
A táskámban megrezzent a mobilom. Andrástól jött üzenet: „A futárt elengedtük. Holnap délelőtt tízre várom az azonosítási jegyzőkönyv aláírására.”
Lezártam a kijelzőt. A zsebemből elővettem a zsinórt, és az ujjam köré kezdtem tekerni. A nagyító a kocsi ringásával együtt egyenletesen himbálózott.
Otthon a konyhaasztalon még ott állt a félig megivott kávé. Már teljesen kihűlt. Mellette néhány kekszmorzsa száradt a terítőn. Kabátban mentem be a hálószobába. Kinyitottam a szekrényt. A széf polcán a por továbbra is sima, érintetlen rétegben feküdt, csak az egyik sarokban rajzolódott ki élesen a tok aljának nyoma.
Ruhástul dőltem le az ágyra, a takaró tetejére. A lakásban tökéletes csend ült. Senki nem csapkodta az ajtót, senki nem morgott a kihűlt vacsora miatt, senki nem követelte, hogy vele foglalkozzam.
Tudtam, mi jön másnap. Csörögni fog a telefonom. Katalin üvölteni fog, Gábor fenyegetőzni, Lilla ügyvédje pedig könyörögni és alkudozni próbál majd. Azt akarják majd, hogy vonjam vissza a feljelentést. Pénzt ajánlanak, lelkiismeretre hivatkoznak, sajnálatot akarnak kicsikarni belőlem.
Lenéztem a kezemre. Már nem volt hideg.
Este tizenegykor SMS érkezett Gábortól: „Lillára akár hat évet is kiszabhatnak. Most boldog vagy? Anyám kórházban van. Szörnyeteg vagy.”
Nem válaszoltam. Kitöröltem a beszélgetést, aztán letiltottam a számát.
Reggel az ébresztő hangjára keltem. Friss kávét főztem, majd felvettem egy szigorú szabású kosztümöt. Indulás előtt még sokáig néztem az üres ékszertokot, amelyet a rendőrség előző este visszaadott nekem „felelős megőrzésre” kiállított elismervénnyel. Maga a nyakék természetesen a bűnjelek páncélszekrényében maradt.
Beletettem a tokba az ékszerész-nagyítómat. Rácsuktam a fedelet. A kattanás rövid volt és száraz, akár egy lövés.
A kapitányságon cigarettaszag és zsivaj fogadott. András csak biccentett, majd elém tolta a dossziét.
— Olvassa át, aztán írja alá. A sógornője mindent beismert. Azt mondja, csak „fel akarta venni egy kicsit”, aztán megijedt.
— Tudom — feleltem, és aláírtam a papírokat.
Amikor kiléptem az épületből, Gábor várt rám. Borzalmasan festett: borostás volt, ugyanazt a tegnapi zakót viselte, amely mostanra gyűrött, foltos és koszos lett.
— Eszter, várj — lépett elém. — Fogadtam egy ügyvédet. Azt mondja, ha leírod, hogy a kár megtérült, és nincs további igényed, akkor lehetőség van a felek közötti megegyezésre. Kérlek. Miattunk.
Megálltam. Előbb őt néztem, aztán a rendőrség épületét a háta mögött.
— Nincs többé olyan, hogy „mi”, Gábor.
Kikerültem, és odamentem az autómhoz. Beültem, elfordítottam a kulcsot, a motor életre kelt.
A visszapillantó tükörben még láttam, ahogy a járdán áll, leengedett karokkal, tehetetlenül. Valamit utánam kiáltott, de addigra már bekapcsoltam a rádiót. Az időjárás-jelentés szólt: Debrecenben lehűlésre és több napon át tartó esőre lehetett számítani.
Egy órával nyitás előtt érkeztem meg az antikvitás üzletbe. A főnököm már bent volt, épp az újonnan érkezett tárgyakat válogatta.
— Eszter? Maga ma különösen korán jött. Történt valami?
— Nem — levettem az esőkabátomat, és felakasztottam a vállfára. — Csak sok a munka. El kell készítenem a jelentést a tegnapi értékbecslésről.
Leültem az asztalomhoz. Kihúztam a fiókot, és elővettem a munkahelyi nagyítómat: súlyos darab volt, acélházzal. A dobozból kiemeltem az első tárgyat, egy tizenkilencedik századi ezüst dohányszelencét, és a szemem elé emeltem.
A lencse alatt egy egész világ tárult fel: hajszálvékony vésés, az idő apró karcolásai, a mester beütött jele. Tiszta munka volt. Semmi hazugság.