— Különben majd a rendőrség intézi el.
Gábor olyan hirtelen kapta el a karomat, hogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat.
— Eszter, fejezd be ezt a jelenetet! — sziszegte. — Úgy viselkedsz, mint valami őrült. Lilla, ne törődj vele, borzalmas napja volt.
Lilla szeme összeszűkült. A mosolya, az a gondosan felragasztott, ragyogó kedvesség egyetlen pillanat alatt eltűnt az arcáról, és előbukkant mögüle az a jól ismert, hideg rosszindulat.
— Rendőrség? — kérdezte élesen. — Most komolyan, Eszter? Egy nyaklánc miatt? Ugyan már. Gábor maga mondta, hogy elhozhatom, igaz, bátyuskám?
Gábor láthatóan zavarba jött. Hol rám nézett, hol a húgára, aztán a vendégekre, akik közül egyre többen fordultak felénk.
— Hát… én csak azt mondtam, hogy beugorhatsz hozzánk… Nem gondoltam, hogy engedély nélkül elveszel bármit is… De végül is, mi a különbség…
— A különbség az — húztam ki a kezemet a férjem szorításából —, hogy a feljelentést már megtettem. Nagy értékre elkövetett lopás miatt eljárás indult. A futár jelenleg a kapitányságon ül. Ha pedig a nyakadon van az ékszer, akkor vagy tettestárs vagy, vagy te magad loptad el.
A teremre olyan csend ereszkedett, mintha valaki hirtelen elvágta volna a levegőt. A zene tovább szólt, de a körülöttünk állók mozdulatlanná dermedtek, pohárral a kézben, félbemaradt mosolyokkal. Katalin megérezhette, hogy baj van, mert már utat tört magának a tömegen keresztül.
— Mi folyik itt? — csattant fel a hangja, mint egy ostorcsapás. — Eszter, mi ez az arc? Mi történt?
— Anya! — Lilla két kézzel a nyaklánchoz kapott. — Eszter azt állítja, hogy elloptam. El tudod képzelni? Mindenki előtt tolvajnak nevezett!
— Uramisten — Katalin a mellkasára szorította a kezét. — Eszter, elment az eszed? Hiszen ez Lilla! Hogy juthat egyáltalán ilyesmi az eszedbe? Azonnal kérj bocsánatot tőle.
Nem kértem bocsánatot. Inkább a bejárat felé fordítottam a tekintetemet. Az étterem üvegajtaja szétnyílt, és két egyenruhás lépett be rajta. Az egyik András volt, a másik egy idősebb rendőrnő. Nem kezdtek nézelődni, nem kérdezősködtek. Egyenesen felénk tartottak.
— Eszter asszony? — állt meg előttem András. — Telefonált, hogy a keresett tárgy előkerült?
Lilla nyakára mutattam.
— Ott van. „A nimfa könnye”. A Relikvia régiségkereskedés 044/A leltári számú darabja.
Lilla elsápadt, de nem úgy, ahogy a regényekben szoktak. Inkább szürkévé vált az arca, és ehhez képest a rúzsa olyan volt, mintha vérfolt ülne a száján.
— Ez félreértés! — kiáltotta. — Az az enyém! Gábor, mondd meg nekik!
Gábor hallgatott. A tekintetét a padlóra szegezte, mintha a szőnyeg mintájában keresne valami menekülőutat. A válla aprókat rándult.
— Asszonyom — lépett Lilla mellé a rendőrnő —, kérem, vegye le az ékszert, lefoglalásra kerül. Ezután velünk kell jönnie, hogy vallomást tegyen.
— Ehhez nincs joguk! — Katalin azonnal a lánya elé állt. — Tudják maguk, kivel beszélnek? Az önkormányzatnál dolgozik! Gábor, csinálj már valamit!
Gábor lassan felemelte a fejét. Olyan reménytelenség volt a szemében, hogy egyetlen másodpercre majdnem megsajnáltam. De csak arra az egyetlen másodpercre.
— Hadnagy úr — kezdte rekedten. — Itt valami félreértés történt. A feleségem csak… megtalálta otthon. Ugye, Eszter? Te találtad meg, csak megfeledkeztél róla. Mondd meg nekik.
András rám nézett. Olyan tekintete volt, mint annak, aki már túl sok családi botrányt látott ahhoz, hogy bármin meglepődjön.
— Eszter asszony, megerősíti, hogy a tárgy megkerült, és a bejelentés téves volt? Vagy fenntartja a feljelentését?
Éreztem, ahogy több száz szempár rám tapad. A cég vezetői, Gábor kollégái, a pincérek a tálcákkal, idegenek és ismerősök egyaránt. A hallgatás olyan sűrűvé vált, hogy szinte késsel lehetett volna szeletelni.
A zsebembe nyúltam, és elővettem a nagyítót. A szememhez emeltem, majd egy lépést tettem Lilla felé. Ő hátrahőkölt, de a rendőrnő határozottan fogta a könyökét. A lencsén át a nyaklánc zárját vizsgáltam.
— Látja ezt az apró sorját a kapcson? — kérdeztem Andrástól. — És azt a forrasztásnyomot a balról számított harmadik szemen? Ezek az én azonosító jeleim. Lilla pontosan tudta, hogy ez az ékszer értékes. Azt is tudta, hogy soha nem adnám oda neki. Engedély nélkül bement az otthonomba, és elvitte azt, ami nem az övé.
Leengedtem a nagyítót.
— Fenntartom a feljelentést. Lopás történt. A futár ártatlan.
— Eszter, te aljas dög — sziszegte Lilla, és eltorzult az arca. — Egyszerűen irigy vagy. Neked mindened megvan, én meg fulladjak bele az adósságaimba? Egy vacak fémdarab miatt… Hát nyeld le te magad!
Megpróbálta letépni magáról a nyakéket, de a rendőrnő azonnal lefogta a kezét.
— Nyugalom, asszonyom. A bizonyítékban nem teszünk kárt.
A zár végül éles kattanással engedett. A nyaklánc egy átlátszó, zárható tasakba került. Lillát az ajtó felé vezették. Nem sírt; rángatózott, kapálózott, és átkokat üvöltött hátrafordulva. Katalin utánuk rohant, ügyvédeket és kapcsolatait emlegetve.