Harmincöt után a randizás már egészen más műfaj: külön szabályrendszer, néha szinte túlélősport. Az ember fejét nem csavarja el olyan könnyen az első benyomás, a hormonok sem söprik félre a józan eszét, és minden lehetséges „herceget” óhatatlanul a saját múltbeli tapasztalatain keresztül vizsgál. Mégis, akárhogy is nézzük, nők maradunk, és valahol mélyen továbbra is reménykedünk abban, hogy egyszer csak történik valami kivételes. Én is ebbe a reménybe kapaszkodtam, amikor megismertem a negyvenéves Gábort.
Gábor tervezőmérnökként dolgozott. Az első három találkozónk kávézókban zajlott, és összességében teljesen rendben volt. Mesélt a munkahelyi utazásairól, hosszasan fejtegette a véleményét a politikáról, megdicsérte az öltözködési ízlésemet, sőt egyszer még a kávémat is kifizette — manapság ez már majdnem lovagi tettnek számít. Külsőre ápolt benyomást keltett: vasalt ingek, tisztára suvickolt cipő, rendezett megjelenés. Röviden: olyan normális, kellemes férfinak tűnt, akit valami különös okból eddig elkerült a családi élet.
„Biztosan csak válogatós” — gondoltam én naivan. Aztán ezen felbátorodva meghívtam vasárnapi vacsorára magamhoz.
A készülődés inkább hasonlított egy gondosan megtervezett hadműveletre, mint egyszerű vendégvárásra. Úgy döntöttem, biztosra megyek: a gyomrán keresztül próbálom meghódítani. Hiszen mi lehet meggyőzőbb egy férfi számára, mint egy tökéletes, sűrű, mély rubinvörös borscs? Reggel nyolckor már a piacon jártam, és csontos marhaszegyet válogattam hozzá. Vettem házi tejfölt is, olyan tömöret, hogy megállt benne a kanál. A leves mellé fokhagymás kis bucikat sütöttem: könnyűek lettek, puhák, szinte elolvadtak az ember kezében. A lakást olyan illat töltötte be, hogy a lépcsőházban a szomszédok valószínűleg nyeltek egy nagyot, amikor elhaladtak az ajtóm előtt. A nappaliban megterítettem: lenvászon abrosz, szép mély tányérok, gondosan elrendezett evőeszközök. Felvettem egy elegáns, otthoni ruhát, aztán várni kezdtem.
Pontban este hatkor megszólalt a csengő.
Kinyitottam az ajtót.
Az ajtóban igyekeztem úgy állni, mint aki tökéletes háziasszony: nyugodt tartással, halvány mosollyal. A küszöbön Gábor állt. Üres kézzel. Se egy csokor virág, se egy apró doboz bonbon, de még egy vekni kenyér sem volt nála; semmi, ami legalább jelképesen azt sugallta volna, hogy nem csak enni érkezett. Egy negyvenéves férfi vacsorára jött egy nőhöz, és egyetlen gesztust sem hozott magával.
— Szia! — köszönt derűsen, miközben levette a kabátját. Mélyet szippantott a levegőből. — Hm, pont olyan illat van, mint a régi kutatóintézeti menzán. Na, etess meg, egész nap szendvicseken éltem.
A fejemben ekkor nem egyszerűen megszólalt a vészcsengő, hanem mintha harangot vertek volna félre. „Mint a menzán.” Remek. Aztán gyorsan próbáltam lehűteni magam: talán csak ügyetlenül fogalmaz. Mérnök, nem lírai alkat.
Leültünk az asztalhoz. Ünnepélyes mozdulattal elé tettem a gőzölgő, illatos borscsot. Mellé került a fokhagymás kis bucikkal teli kosár és egy tálka sűrű tejföl. Gábor felvette a kanalát. Én szinte mozdulatlanul vártam azt a mondatot, hogy: „Júlia, ez valami fantasztikus!”
Merített, fújt rá egyet, megkóstolta. Aztán rágott egy kicsit, homlokráncolva, mintha egy szigorú főzőverseny zsűrijében ülne.
Ezután a kanállal elkezdte módszeresen turkálni a tányér tartalmát, mintha szakértői vizsgálatot végezne.
— Hát, mit is mondjak — szólalt meg végül, és félretolta a bucikkal teli kosarat. — Összességében ehető. Éhen biztosan nem maradok.
Pislogtam egyet, próbálva eldönteni, ezt most bóknak szánta-e.
— De azért vannak apróságok, Júlia — folytatta, miközben egy adag káposztát emelt ki a kanállal. — Például ez. Elég durván vágtad fel. Anyám sokkal vékonyabbra szeli, szinte pókhálószerűre, hogy beleolvadjon a lébe. Nálad meg itt úszkálnak ezek a nagy darabok.
Vele szemben ültem, és éreztem, ahogy az udvarias mosolyom lassan valami egészen másba merevedik. Gábor viszont mintha semmit sem vett volna észre; sőt, láthatóan belelendült.
— És a lé — tette hozzá, rosszallóan megrázva a fejét.
— A színe mondjuk rendben van, céklát nem sajnáltál belőle, ezt elismerem. De az alaplé valahogy erőtlen. Anyám mindig tesz bele egy kevés ecetet meg cukrot, attól kerekedik ki az íze. Ez így nálad kicsit lapos. Ja, és a tejföl bolti?
— Piacról van. Házi — feleltem olyan jegesen, amennyire csak képes voltam.
— Tényleg? Furcsa… Nem az a savanykásság, ami kellene. Tudod, Júlia, a borscs nem egyszerű leves, hanem művészet. Rá kell érezni. Látszik, hogy igyekeztél, és egy mai nőhöz képest ez már nem rossz, de anyáméhoz még nagyon messze van. Van még mit tanulnod.
Ezzel nagy komolyan újabb kanálnyi levest merített, aztán a fokhagymás zsemle felé nyúlt.
A keze azonban félúton megállt.
Mert én felálltam.
Nem kezdtem magyarázkodni, hogy a káposztát úgy vágom, ahogy nekem tetszik. Azt sem soroltam fel, milyen marhahúst vettem a termelőtől, és hány órát álltam a tűzhely mellett. Egyszerűen kattant bennem valami. A vendégszerető háziasszony üzemmód egyetlen pillanat alatt átváltott hűvös, kristálytiszta józanságra.
Megkerültem az asztalt, odaléptem mellé, és szó nélkül felemeltem a tányért, amely fölött az imént még olyan nagy szakértelemmel ítélkezett.
— Hé, mit csinálsz? — bizonytalanodott el Gábor. — Még nem ettem meg! Azt mondtam, ehető!
Nyugodt léptekkel a mosogatóhoz vittem, és egyetlen mozdulattal beleöntöttem a nehezen elkészített, rubinszínű levest a lefolyóba.
— Júlia, te teljesen megőrültél?! — pattant fel, vörös foltokkal az arcán. — Én normális, építő kritikát adok, hogy jobban főzz, te meg kidobod az ételt?
— Gábor — megtöröltem a kezem egy konyharuhába, majd egyenesen ránéztem. — Építő kritikát Michelin-szintű éttermekben szokás osztogatni, miután az ember kifizetett egy tisztességes számlát. Amikor viszont egy felnőtt férfi üres kézzel beállít valaki otthonába, leül a megterített asztalhoz, és a házigazdát az anyjához méregeti, az nem kritika. Az egyszerűen neveletlen bunkóság.
— Én csak az igazat mondtam! — csattant fel, és már bele is kezdett a manapság szokásos sirámba.
— …hogy a nők képtelenek normálisan fogadni a megjegyzéseket, rögtön hisztériázni kezdenek! — hergelte magát tovább.
— Az igazság inkább az, Gábor — feleltem higgadtan —, hogy negyvenévesen talán nem randikon kellene ebédelned, hanem anyukád konyhájában. Ott biztosan pont jó vastagra van vágva a káposzta, az ecet is milliliterre stimmel, és a drága kisfiút még meg is dicsérik érte ingyen. Ez viszont nem az egyetemi menzád. Az ajtó arra van. Most.
A folyosón még jó pár percig morgott, miközben a cipőjével bajlódott, és a kabátujjakat sem találta elsőre. Közben persze előadta, hogy majd egyedül maradok a nagy elvárásaimmal, hogy a „rendes nők” tudják, hogyan kell meghallgatni egy férfit, és hogy ezek szerint főzni sem vagyok képes. Nem kezdtem vele vitába. Csak a falnak támaszkodva néztem, ahogy ez az önjelölt gasztronómiai szaktekintély végre kivonul a lakásomból.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, visszamentem a konyhába. Szedtem magamnak egy tányér forró borscsot, kanalaztam rá sűrű tejfölt, és mellé vettem egy puha, fokhagymás péksüteményt. Olyan jóízűen ettem meg, ahogy már nagyon régóta semmit. Mert a leves tényleg remekül sikerült. A lakásban beálló csend pedig, a „kritikus” nélkül, még annál is ízletesebbnek bizonyult.
Az ilyen helyzetek kiváló szűrőként működnek. Ha egy férfi üres kézzel érkezik vendégségbe, már azzal elárulja, hogyan gondolkodik: „én vagyok a főnyeremény, engem ki kell szolgálni”. Ha ehhez még anyucihoz való hasonlítgatás és kéretlen megjegyzések is társulnak, akkor a kép végképp összeáll.
Az ilyen emberrel felesleges érvelni vagy bizonygatni bármit. Mindig más asztalánál fog ülni, és kifogástalan kiszolgálást vár majd. Néha ezért a legjobb döntés az, ha gyorsan, nyugodtan visszaküldjük oda, ahol valóban otthon érzi magát. Anyához.
Önök mit tennének egy ilyen helyzetben? Hallgatnának az illem kedvéért, jelenetet rendeznének, vagy ugyanilyen nyugalommal mutatnának ajtót a „kóstolómesternek” — desszert nélkül?